Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-01 / 9. szám

79 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 megjelent compendiosus kis füzetét (Pozsony 1903), mely — úgy látszik — a külföldön meghonosult Repetitorium vagy Examinatorium mintájára, a vizsgálatokra készülő hallgatók számára segédkönyvül Íródott, protestáns főiskoláinkban közhasználatban levő annak a két műnek megemlítésére szorítkozom, melyek

aúttörő jelentőségüknél fogva itt első sorban magokra vonják figyelmünket. Az egyik Kovács Albert „Egyházjogtan"-a, mely „különös tekintettel a magyar protestáns egyház jogi viszonyaira" készült (Budapest 1878.). A másik Csecsetka Sámuel „Magyarhoni Evangelikus Egyházjogtan"-a. (Pozsony 1888—1892.). Mindegyik behatóan és részletesen tárgyalja a körébe eső bő anyagot, mindegyik mü külső terjedelem s belső érték tekintetében nem igen marad mögötte az ismertetésem tárgyául szolgáló munkának. Hogy e két jeles mü mellett dr. Mikler „Magyar Egyházjog"^ méltán fogla'hat helyet a szakirodalom e különleges terén, sőt két elődjének kiegészítésére szolgálva, egy évtized óta érzett szükséget pótol, azt e munkáknak egymással való egybehasonlítása útján határozottan állítjuk, a nélkül, hogy ellenmondástól kellene tartanunk. Minden egyéb mozzanatot figyelmen kívül hagyván, a szóban forgó „Evang. Egyházjog" eléggé meg nem becsülhető előnye az, hogy hazai evang. egyházunknak jelenleg érvényben levő joganyagát foglalja magában. Úgy Kovács, mint Csccsetka müve, a mult század második felének vége felé, í-zokban az években látott napvilágot, melyek a magyar protestáns egyháznak úgy külső, mint belső jogát életgyökerében érintő állami és egyházi újabb törvényalkotást közvetetlenül megelőzték. Ez az új jogalkotás a régitől teljesen eltérő új helyzetet teremtett, az új helyzet pedig új perspektíva, új álláspont keresésére indította a jogtudóst, melyen megvetve lábát az egységes fejlődés folyamatát, a mult és jelen közti kapcsolatot világosan s genetikus módon ismertetheti. Az új jogi helyzettel sem Kovács, sem Csecsetka nem számolhatván, természetes, hogy az általuk tárgyalt jog azóta nagyrészt történeti joggá vált. Bármily kiváló szolgálatot tesznek is a jog örök elvei s a korukig terjedő jog fejlődésének ismertetése tekintetében, az érvényes jog ismeretét feltételező gyakorlati célnak már csak részben felelnek meg. Az 1901—1904-iki zsinat által alkotott új egyházi törvény s az 1905 október 1-én életbelépett új egyházpolitikai országos törvények végrehajtása egy időbe esvén, a hazai ág. h. evang. jogfejlődés terén oly fordulat, oly radikális változás következett be, mely a hagyományos jogi felfogás talajában gyökerező köztudat s a tényleges jogi viszonyokhoz való alkalmazkodás kötelességérzete közti egyensúlyt némileg megingatta. Bizonyít e merésznek látszó állítás mellett egy, az egyházi közélet terén újabb időben észlelhető sajátságos jelenség. Egyházi autonómiánkról — a hírhedt 1859-iki pátens óta — soha nem esett annyi szó, mint jelenleg. Itt szidják, mint tartalom nélkül való formát, mely az evang. szellem !szabad szárnyalásának nyűgévé vált. Ott egekig magasztalják, mint oly arcanumot, mely a lélek nélküli testbe is új életet lehel. Midőn anyagi előnyök elnyerése forog szóban, az önkormányzati jogot nem ritkán árúba bocsátják, míg mások — igaz, a parányi kisebbség — a „timeo Danaos et dona ferences" jelszót hangoztatva, még a jogegyenlőség elvének sérelmére is, görcsösen ragaszkodnak a formai jog kétes értékű betűjéhez. Hol van az igazság ? Mi a lényeg, mi az alak ? Hol a határ az egyéni szabadság s a közrend, a centralizmus s a municipalizmus, az egyházi autonomia s a legfőbb felügyeletet gyakorló államhatalom követelményei között? A kérdések fonalát a végtelenig nyújthatnám. De minek? Fontosabb bizonyára és hálásabb dolog keresni az Ariadne-fonalat, mely a fogalmi zavarok e labyrinthusából kivezető úton tájékoztatóul szolgál. S e tájékoztató útmutatót üdvözöljük Mikler dr. „ Egyházjogi -khan. Ö az első, ki magyar evang. egyházunknak zsinatilag kodofikált, még egész terjedelmében érvényben levő jogát rendszeres egységben, könnyen érthető nyelvi alakban és áttekinthető, világos csoportosításban oly módon dolgozta fel, hogy úgy a tudomány, mint a gyakorlati használhatóság szempontjából az ily müvek iránt támasztható minden méltányos igénynek teljesen megfelel. Hogy szerzőnk nem a hagyományos csapáson halad, arról bizonyságot tesz az alap, melyre az anyaghalmaz rendezése végett helyezkedik. Az újabb prot. jogtudósok — élükön Richter A. L.,

1 hazánkban Kovács Albert és Csecsetka is — 5, illetőleg 6 főrészben ismeríetik tárgyukat, az általános fogalmakat s előismereteket a bevezetés keretében tárgyalván (jogfejlődés története, egyházi alkotmány, kormányzás, élet, vagyon. Kovács külön főrészben szól a jogforrásokról). Mikler dr. a felosztásnál a tárgya és céljából folyó tekintetet, az immanens törvényt szigorúan, majdnem scrupulózus következetességgel érvényesíti. Ö első sorban a gyakorlati célt tartja szem előtt, — a jelenleg érvényben levő egyházjog alapos ismertetését tűzvén ki feladatául. De ezt a tudomány követelményei szem előtt tartásával rendszeresen tárgyalja, azaz történeti fejlődése fonalán tárja fel az olvasó előtt a jogot, fejtegetéseihez magyarázó s bíráló reflexiók fűződvén. Nem törvénykönyvet szerkeszt, erre alig is volna szükség, hanem igenis az egyházi törvény helyes felfogását közvetítő jogtant, még pedig szorítkozva az egyház jogviszonyai szabályozására vonatkozó anyag közlésére. Kitetszik ez az egészen eredeti felosztásból. A bevezetés keretében szól a hitről, a vallás, egyház, egyházjogról s a magyar evang. egyházjog irodalmáról. 0 tehát ab ovo ragaszkodik az immanens törvényhez, a jogot csak szervi kapcsolatban az egyház lényegével méltatja, nem pedig úgy, mint azt a legtöbb egyházi jogtaníró teszi, hogy t. i. a jog, az állam elvont fogalmának meghatározása útján vezetnek át az egyház s ennek jogának ismertetésére. Két főrészben, vagy — szerzőnk szavát használva — két „könyv"-ben tárgyalja a nagy terjedelmű anyagot. Az első „könyv" három alrészre oszlik, melyeknek tárgya: a magyar evang. egyháznak jogtörténete, jogforrásai s az államhoz és egyéb felekezetekhez való viszonya. A jogtörténetet korszakonként tárgyalja. E korszakok véghatárai: a bécsi béke, a Carolina Resolutio, az 1848. törvényhozás, az abszolutizmus s a legújabb idő. Különös figyelmére méltatja a két utolsó korszak történetét, mi a mü belső értékét bizonyára csak emeli, még pedig tekintettel arra, hogy a történeti tankönyvek — ritka kivétellel — nagyon mostohán tárgyalják a jelent közvetetlenül megelőző idő eseményeit. A jogforrások közt megfelelő méltatásban részesülnek az egyháziak, így a szentírás, a kánonjog, az evang. egyház szimbolikus iratai, a zsinati törvények és szabályrendeletek. Ez utóbbiak között egyenként sorolja fel az egyes kerületek s az egyházegyetem különféle statutumait. Az egyház és az állam közti viszonyról szóló részben az államhatalmat illető felségjog alapos fejtegetésén kívül találkozunk a kongrua, az államsegély és a napjainkban homloktérben álló egyéb fontos kérdésekkel, míg az egyházunknak a többi hazai felekezetekhez való viszony tárgyalása keretében az egyházpolitikai törvények mellett a párbér 2 is beható méltatást talál. A második „könyv" szerzőnk egyházjogi tanulmányainak legfontosabb s legértékesebb eredményét tárja elénk. Kiérezhető itt minden egyes sorából a gondos figyelem, mely a 1 Lehrbuch des kathol. und evang. Kirchenrechts, 2 kötet. Leipzig, 1841. Számos átdolgozott s kiegészített újabb kiadásban. 2 „A párbér" cim alatt közölte szerző ez aktuális kérdésre vonatkozó tanulmányát az „Evang. Őrálló" 1906. évfolyamában (389. és 397. 1.).