Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-12-12 / 50. szám

438 1Í107 kedhetik. S én csak helyeselni tudom e nézőpontról tekintve a bánnak erélyes állásfoglalását. Jól teszi. Vegye oltalmába a törvény adta autonómiát. Igaz, hogy ezzel szemben arra történik hivatkozás a mi részünkről, hogy Ö felsége a koronás király a horvát-szlavon-dalmátországi egyházakra is kiterjesztette a mi magyarországi zsinati törvényeinket s hogy azok ott is publikálva lettek, de én ennek dacára is azt hiszem, hogy a bánnak van igaza, aki ezeknek ismerete mellett is erélyesen opponál s az idézett alaptörvényben biztosított autonomiát védi. Mert én az alaptörvényben biztosított autonomiát tiszteletben kívánom tartani s nagyon veszedelmes precedenst vélek abban látni, hogy mi a királynak intézkedéseire hivatkozva jogot formáljunk a beavatkozásra. Nagyon veszélyes precedens ez egy országos egyház autonómiájának megbontásában. Ha mi magunk, akik pedig éber figyelemmel őrködünk ami országos autonomiánk felett, a királynak intézkedéseire hivatkozva igyekszünk rést ütni a társországok egyházi autonómiáján, bizony könnyen megeshetik, hogy hamarosan valóra válik a horvát testvérek baljóslata, figyelmeztetése : „hodie mihi, eras tibi!" Nem jöhetnek-e idők, amikor valaki a mi egyházi autonómiánkra tör — a király nevében ?.. . Igaz, hogy ezzel szemben a jelen esetben uzusra, gyakorlatra is lehetne hivatkozni, amenynyiben a sziavon egyházak egyrésze sokáig hozzánk volt teljesen beosztva, (bács-szerémi esperesség) ámde közismert viszont az a jogi axióma: lex privatorum pactis mutari non potest. Már pedig a törvény : az 1868. XXX. alaptörvény. Azt sem a magyarok, sem a horvátok egyoldalúan meg nem változtathatják s amennyiben rajta módosításokat akarnak tenni, erre az u. n. regnikoláris bizottság hivatott. Ez pedig semmit nem módosított rajta. Ami pedig a másik szempontot illeti: saját egyházunk jól felfogott érdeke is azt ajánlja, hogy hagyjuk érintetlen épségben horvátországi testvéreinknek autonómiáját. Hadd szervezkedjenek, rendezkedjenek ők be külön, önálló egyházként. Hisz a fő az, hogy a protestantizmus hódítson. Meg aztán, ha szabadon eresztjük őket, megmarad néhány ezer koronánk, amit eddig a horvát egyházakra költöttünk. íme ez az én egyéni véleményem. Lehet, hogy tévedek. De épp azért hoztam eló ezt a horvát kérdést, hogy e lapban adhassák meg nekem is és a velem egy nézeten levőknek a conpetensebb elmék a kellő felvilágosítást. Ezt igaz köszönettel fogom venni. Mohácsy Lajos. A szekularizációról. Az „Evangélikus Őrálló" legutóbbi, 46. számában e cím alatt vezércikk jelent meg. A vezércikk rövid, de gondolatokban ós eszmékben elég gazdag. E vezércikkből kifolyólag a thémának k retóben eszmecseróvel kívánok foglalkozni. A reforrr'tus lelkészi kar köréből indult ki a mai, több oldalról hullámokat vert politikai kérdéseknek ezen felvetett kérdése is. A legközelebb tartott egyetemes gyűlésünk nagytekintélyű elnöke is, érthetően tárgyalta ezt a kérdést. Nem vártan, egy nap eltelte után ugyancsak egy nagytekintélyű hitbuzgó emberünk kérdezte, hogy az elnöki megnyitóban, miként értelmezi kijelentését a megnyitót elmondó nagytekintélyű elnök? Elnökünk jogtanilag ós történelmi leszármazással eléggé nyíltan, világos kifejezésekben válaszolt. Válaszából bárki is megérthette azt, hogy a mai kor általános szekularizációi kifejezésével, mindenekben egyet nem ért. Ezt hangoztatja Őrállónk múlt számában G. H. vezórcikkje, midőn azt mondja, hogy: „a mozgalom időpontját nagyon szerencsétlenül megválasztottnak, tehát elhamarkodottnak találja. Nagy horderejű kérdés ez, különösebben ma, midőn államnak, kormánynak, országgyűlésnek helyesen mondja cikkíró, hogy: „idejét, kedvét más irányú consolidációra irányúló törekvések kötik." Midőn a nemzetiségek a magyar haza határain belül sok százados viszontagságok után, az egyetértést ma bolygatják, az együttérzést, a haza iránti honfiúi szeretetben nem kívánják részleteire úgy feloldani, hogy az alkotmány sáncaiban, a nemzetiségek nyelvüknek anyanyelv szerinti jogérvényesítését, látszólagos törvónyadta jogok alapján kívánják érvényesíteni, s így a magyar hazát, nemzetiségek nyelv jogigényeiben feloszlatni, akkor magunk vessünk üszköt egységünk jogórvónyeinek felbontásába? ez nehéz kórdós, ós kórdós, hogy nem bűnös kórdós-e ? nemzeti múzeumnak egy magas állású ev. re

f asú hivatalnokával beszéltem e kérdésről, és 6 a*, nondotta: ha ezt erőfeszítéssel bolygatjuk, akkor előállanak az ősi, hazánkban még létező nyelvnemzetiségek, akik azt mondják: ha ti néktek szabad ezt elvenni, akkor mi nékünk szabad elvenni azt a magyar hazát, melyet ti mi tőlünk Árpádtokkal elfoglaltatok. Ugyancsak tekintélyes ós magas állású emberekkel beszélgettem e komoly kérdésről, akik azt mondották: ha a szekularizáció az államhatalom védőszárnyai alatt létesülhet, akkor, mert a szekularizáció általános fogalom, tehát kiterjed minden egyházi javakra, kicsinyre ós nagyra, minden felekezetre, akkor, noha 1848-ban kimondatott törvényileg a jobbágyság eltörlése s lett minden ember egyenlő honpolgár, 1867-ben ki lett mondva törvényileg, hogy minden ember vagyont szerezhet — ennek 50 esztendeje, a pénz a hatalom — jövő 50 év múlva a magyar, ki birtokát könnyen adja, veszi, maga magát, kizártán a saját hibájából, ismét a régi zsellórsógbe hajtja. Birtokot az vesz, kinek pénze van, a pénz pedig zsidó kézben van, így a törzsgyökeres magyar maga-magát viszi ismét zsidó jobbágyságba. Nehéz kérdések ezek, korai kérdések ezek! Az államkormányoknak, nem is a mainak, egy jobb korban, higgadtabb korban következendő bölcs államkormánynak kell e kérdéssel harcba szállani ós a magyar nemzet nemzeti lótjogának sértetlen megvédésével, a nemzeti gazdaság gyarapítására bölcs tapintattal megoldani.