Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-01-18 / 3. szám

21 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 190? nem is várhattam akkor, a mikor érdemekben és tapasztalatokban oly gazdag lelkésztársak állanak előttem. S ha mégis engem ért e kitüntetés, kizárólag az ő ellenállásuknak tulajdonítom, mint a kik nem vágyódtak újabb munkakör, új feladat és újabb felelősség után. Mondom, nem vártam e kitüntetést, de még sem térek ki előle, mert lelkemben cseng az Úrnak ama intése: „Valamire küldlek téged, elmenj", (Jer. 1. 7.) de ki sem térhetek, mert köteles parancsnak tekintem egyházmegyénknek személyemmel való rendelkezését. S bár a megnyilatkozott bizalom erőt kölcsönöz lelkemnek, mégis aggódva kérdem magamtól: képes leszek-e [én megállani azon a polcon, melyen egyházi közigazgatásunk minden ágazatában gazdag tapasztalatokban oly kiváló elődök, mint b. e. Bachát vagy érdemes püspökünk Scholtz, annyi bölcsességgel, szelídséggel és szeretettel munkálkodtak s a mely polcon ők egyéniségük varázsával, annyi díszt és tiszteletet tudtak kölcsönözni állásuknak. De megnyugtat az a hit, hogy: „Az Úr kicsiny eszközökkel is végez nagy munkát s csekély eszközök által is végez nagy eredményeket." Bátorít az is, hogy ő méltósága az egyházmegyei felügyelő úr személyében oly kiváló férfiút tudok oldalamon, a ki érdemekben gazdag, nagy nevű édes atyjától örökölt hitbuzgósággal, meg nem ingatva a tetszés vagy nem tetszés kétes értékű vágyától, több évtizedre terjedő működése alatt mindenkor egyházunk javán fáradozott. Megnyugtat az a körülmény is, hogy közelemben tudom egyházkerületünk érdemes püspökét, a ki tapasztalt bölcseségét és jóindulatát — hiszem — a jövőben sem fogja tőlem megtagadni. Megnyugtat végre az is, hogy ez év végével mandátumom úgy is lejár s akkor módjában lesz a m. t. egyházmegyének esetleg mást tisztelni meg bizalmával, Egészen természetes, hogy ez a rövid idő nagyobb szabású reformeszmék megvalósítására nem elegendő. Mégis legyen szabad ez alkalommal egy oly eszmét felvetnem, mely egyházmegyénk életében eddig teljesen parlagon hevert, de a melynek felkarolása s megművelése egyházaink fejlődésének és felvirágzásának erős támaszát képezik s ez a belmisszió ügy. Az az agresszív irányzat, mely úgy társadalmi, mint általában újabban a vallási élet terén észlelhető, minket is fokozottabb tevékenységre, intenzívebb munkásságra kötelez. Társadalmi téren a szociális nagy kérdések problémái egyházunk hajójának biztos haladását is veszélyeztetik s a jogok egyenlőségeért folytatott küzdelem, a mint a mindennapi életben látjuk, nap-nap után új és új torzalakját tünteti fel társadalmunk beteges állapotának. E küzdelemben nekünk is résen kell lennünk, mintegy eme mozgalmaknak ütő erén kell tartani kezünket, ha nem akarjuk, hogy az ellentétes áramlatok hullámcsapásai között egyházunk hajója szirtbe ütközzék, ha nem akarjuk, hogy az kóros láz, mely társadalmi életünk szervezetét emészti, egyházaink működését is gyengítse vagy mogbénitsa. E szociális kérdések élét — igénytelen nézetem szerint — úgy tompíthatjuk leginkább, ha öntudatos tevékenységgel párosult krisztusi szeretettel munkálkodunk nehezebb életviszonyokkal küzdő hitrokonaink sorsának enyhítésén. Meg kell szívlelnünk Pál apostol amaz intését: „Tartozunk mi, kik erősebbek vagyunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk s ne a magunk tetszésére legyünk." (Rómabel. 15, 1.) Nem célom ez alkalommal a belmissiói ügy minden árnyalatának taglalásába bocsátkozni, csak egy-két oly oly eszmét óhajtok felvetni, miknek megvalósítása érdekében jóformán a tizenkettedik órához értünk. Ilyen a diakonissza ügy, mely hivatva lenne a lelkészeket támogatni, a szegények, a betegek, az elaggottak s az ifjak őrzésében, gondozásában. Nincs egyházi életünknek egyetlen tere, melyen egy jól szervezett diakonissza intézménynyel egyházaink javát, megerősödését sikerrel munkálni ne lehetne. Ilyen egy „Evang. Nők Otthona" intézmény megteremtése, melyben az ország minden részéből a fővárosba felkerült ev. nők, másrészt a főváros ezer kísértéseinek kitett serdülő leányok menedéket találnának s a hol cselédképzésben, háztartásban, kézimunkában s esetleg ev. családainknál való elhelyezésben részesülnének. Szükségünk lenne egy „Evang. kórház" megteremtésére, melyben^ szegénysorsú ev. híveink nemcsak testi, de lelki gondozásban is részesülnének s a hol nem lennének kitéve a folyton észlelhető áttérítés veszedelmének. Esetleg megkellene alkotnunk egy „Betegsegélyzö és temetkezési egyletet", hogy szegénysorsú híveink lelkében az ev. öntudatot e téren is fejleszszük, hogy elvonjuk őket érdekeinket épen nem szolgáló, sőt ellentétes irányú egyletektől s hogy híveink e ponton is érezzék az egyháznak áldást és vigaszt osztó kezét. A belmissziói ügy érdekében egyébként a pesti ev. magyar egyház szellemi és anyagi érdekeinek felvirágzása körül már eddig is maradandó érdemeket szerzett felügyelője az előkészítő lépéseket már megtette s én a magam ^részéről is jelezhettem, hogy több lelkes hölgytagunk szives közreműködésével már meg is indult a mozgalom egy „Ev. nők Otthona" intézmény megteremtésére. Az itt felsorolt eszmék azonban csak töredékét képezik azoknak a belmissziós eszméknek, miknek intézményileg való megvalósításáért annyival inkább kell törekednünk, ha nem akarjuk, hogy az az agresszív irány, mely más vallásfelekezetek körében gyakorlatilag is megvalósult, a mi egyházunk kárával ne járjanak. Tudom ugyan, hogy ezen eszmék akár egyikének megvalósítása is nagy áldozatot követel tőlünk; de hiszem, hogy amaz ev. só nem ízetlenült még meg annyira, hogy a mikor egyházunk javáról van szó, áldozatoktól visszariadnánk. Tudom azt is, hogy egyházmegyénk nem minden egyháza képes nagyobb áldozatokra; de ha tekintetbe veszem a pesti ev. magyar egyház híveinek nagy szamát s azoknak a társadalmi élet minden terén elfoglaló előkelő állását, azt hiszem, ez az egyház van hivatva — a többi egyházak erkölcsi, sőt esetleg anyagi támogatásával is — hiszen közös ügyről van szó, eme fontos eszmék lehető megvalósítására. Nem kevésbbé fontos a hitélet fejlesztésének elsőrangú tényezője, a vallásoktatás kérdése. A mai elvilágiasodott korszellem mellett kétszeresen szükséges minden vonalon annak intenzívebb fejlesztéséről gondoskodnunk. Mélyebben kell szántanunk, hogy hitünk igazságai serdülő ifjúságunk lelkében mélyebb gyökeret is verjenek. A vallásos nevelés első gyökérszálai kihatnak az egész életre. Húsz esztendői hitoktatói működésem alatt megtanultam, hogy nem a mennyiségen függ az ev. ismeret és tudás, hanem annak szakszerű elültetésén, felépítésén, megerősítésén és megtartásán. Nekem benső meggyőződésem, hogy csakis szakavatott gondos kezek munkáján épülhet fel az önálló értelmes keresztyén, hithű gyülekezeti tag és erkölcsös életű egyén.