Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-06-21 / 25. szám

190 7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 2.19 Bolt-megnyitást hirdetsz, kegyelmes Barátom ! Merész egy ember vagy. azt az egyet látom. Nem félsz, hogy Rád szárad: boltos lett belőle Az Excellenciás halad még előbbre ? Áldjon meg az Isten szivünk szerint Téged', Köszöntünk, ünnepiünk, Te áldott nagy lélek. (Szentes.) Petrovics Soma. SZEMLE. „Katholicizmus és protestantizmus". Harnack berlini egyetemi theol. tanár, az illusztris prot. dogma- és egyháztörténetíró f. évi január 27-ikén a berlini tudományegyetem császáriinnepén nagyhatású előadást tartott a katholicizmus és protestantizmus egymáshoz való tudományos theologiai viszonyáról és egymáshoz való közeledéséről, mely egész terjedelemben a „Preuss. Jahrbücher" febr. füzetében jelent meg s ugy kath., mint prot. részről kiilönfélekép kommentáltatott. Az előadásnak főleg azt a szerintünk is helyes tételét támadták, a mely szerint a két vallásfelekezet tudományos és vallásos közeledésének egyik legnagyobb akadálya „a vallásnak és a politikának végzetes összezavarása". Az ultramontán „Schlesische Volksztg" rögtön sietett kijelenteni, hogy Harnack vallásos egységének és egységesítésének útja Németországban utópia. Természetes, hogy „utópia" annak a csalatkozhatlan pápás tantekintélynek és ujscholasztikus theologiájának az álláspontján, a melynek elve szerint „a dogma korrigálja a történetet" s „a tradíció én (már t. i. a pápakiráíy) vagyok". Az ilyen Janssen-féle történetírás máig sem tette jóvá a Lutherre, a reformációra és Gusztáv Adolfra vonatkozó „történeti hazugságokat". De tárgyilagosabb hangok is voltak hallhatók Harnack beszédjének megjelenése alkalmából kath. és prot. részről egyaránt. így a „Köln. Volksztg" dicsérettel emlékszik meg Harnack előadásának tudatos tárgyilagosságáról s előkelő békés hangjáról s a maga részéről is hangoztatja, hogy a vallási fejlődés gondolatát ma már a kath. theologiában is elismerik és igazat ád Harnacknak abban, hogy a politika és vallásfelekezetiség összezavarása oka a mai párttusáknak és küzdelmeknek katholicizmusban és protestantizmusban. „A míg a vallásfelekezetiség lészen a jelszó a politikában, mindaddig vallási békéről szó sem lehet a keresztyén vallásfelekezetek között". „A meddig azonban a vallás és az egyház a közéletből ki nem küszöbölhető, a míg apriori áll az, hogy a politika lényegénél fogva adja meg az istennek, a mi az istené, a császárnak, a mi a császáré, a népnek, a mi a népé, a vallásnak, a mi a vallásé s az egyháznak, a mi az egyházé, vagyis röviden az erkölcsnek s a jognak, a mi az erkölcsé s a jogé, mindaddig a határvonalak betartásával is szomorú szükség, sőt szent kötelesség marad a vallás és politika valamelyes összeegyeztetése. Természetes, hogy ez összeegyeztetés müvében is a valódi keresztyén bensőségnek ós békés érzületnek kell megnyilatkoznia". Hasonló szellemben és értelemben szólott a kérdéshez Merkle, ismert nevű würzburgi kath. tanár és egyháztörténetíró „Harnack mint irénikus" c. tanulmányában. A Harnack által kifogásolt „politikai katholicizmus" c. tételéhez a következőket jegyzi meg: „Nemcsak politikai katholicizmusról, hanem politikai protestantizmusról is szólhatunk, sőt utóbbi előbbinek atyja és forrása. Az ú. n. politikai katholicizmus csak azóta vált népszerűvé, mióta Poroszország harcát és győzelmét Ausztria fölött a protestantinzmus győzelmének minősítették ultramontánizmus és románizmus fölött s mióta „a protestáns császárság" szerencsétlen jelszavával állottak elő s felekezetiség szerint különítették el Poroszország és Ausztria lakosságát. Politikai rövidlátás volt a prot. császárság emlegetése a németnek helyére s az szülte a zavart a kath. és prot. politikában". De szólott a kérdéshez a nagy kath. jogtudós Savigny is ekképen: „Harnack vallásos békeprogrammja minden izében praktikus követelmény és könnyen megvalósítható. Világnézetünk javaiért való küzdelmünkben a tudományos tisztaság és tárgyilagosság szelleme vezéreljen bennünket. Óvakodjunk a szentségesnek a pillanatnyi pártpolitikai küzdelmek sarába való lerántásától s békés érintkezésünkben bölcsen kerüljük a politikai jelszavak fanatikus használatát. A türelmetlen jakobinus szellem megmételyezi a kath. és prot. felfogást egyaránt". S végül szólott a kérdéshez a prot. Paidsen is, a berlini tudományegyetem nagyhírű bölcselettanára és ethikai írója, kinek „Politika és morál" c. hosszabb cikksorozata a „Christi. Welt" hasábjain annak idején nagy föltűnést keltett az irodalomban. Szerinte a katholicizmus és protestantizmus közeledését a vallásfelekezetek folyton emelkedő keveredése, a laikus elemnek a kath. világban való felülkerekedése s a germán népelemnek a román fölé való emelkedése fogja eredményezni. Majd így folytatja: „A katliolikusok, egyházuk leghívebb fiai is, ma már nem ama néma és passzív csodához hasonlíthatók, mely vakon követi a papokat. A politikai poleinika minden ellenkezése dacára a parlamentben ép úgy, mint a sajtóban oly erős hatalom fejlődött ki a kath. világban, mely nem mindenben enged még Róma szavára sem. A laikus vezetők eme hatalmával számolnia kell még az uj pápai abszolutizmusnak is. S ez a kath. vezetőség még klerikálisnak sem mondható, sőt nem egy ponton szembe is tud szállani a középkori mindenható egyházi hatalom régi igényeivel". S közelebbről a tudományos theol. térre áttérve még csak egy emberöltővel azelőtt alig is törődtek a prot. történetírók a kath. egyháztörténeti munkálatokkal s legfeljebb egy Alzog, Möhler vagy Döllinger munkáival tettek kivételt. Egynéhány év óta azonban mindkét táborból oly tekintélyes számú és teljes figyelmet érdemlő forrásszerű monográfiák és tanulmányok jelentek meg német vagy latin nyelven, a melyek a szaktudósok körében határozottan közeledést, sőt bizonyos vitás kérdésekre nézve a legmesszebbmenő megegyezést jelentenek. Es pedig ezek a megegyező pontok nem alárendelt történeti problémákat, hanem főkérdéseket éintenek. Csak nemrég jelent meg egy római kath. főpap tollából az első 3 század keresztyénségéről egy egyháztörténeti mű, a mely feltétlen elismerésünkre méltó és érdemes. Egyetlenegy fontosabb problémát nem mellőz a Janssen-féle történetírás módjára, sőt inkább lehető objektiv történeti felfogással tárgyalja p. o. az egyházszervezet, a pápai egyházfőnökség, az újszövetség, a keresztyén tan és az aszkézis keletkezésének kérdéseit az őskeresztyénségben. Kevésbbé lényeges pontokat tekintve, a protestáns egyháztörténetiró is magáévá teheti e fejtegetéseket. Mi több: a szentek legendáinak bírálatához a legjobb adalékot napjainkban egy jezsuita történetíró szolgáltatta. S ilyen örvendetes találkozás a történeti személyek és események felfogásában másutt is észlelhető. így a Savanaróláról szóló legújabb kath. történetkutatás alaposság és pártatlanság tekintetében mi kívánni valót sem hagy hátra. De még a reformáció története köréből is ismerünk újabb kath. kutatásokat,