Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-05-31 / 22. szám

190 7 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 2.19 egy kicsit gondolkodni; és aztán őszinte becsületes meggyőződéssel önmaguknak válaszolni: megvan-e tartva az itt világosan kimondott elv a kormányzás legfelsőbb fokán az egyetemes elnökségnél? Fentartatik-e sértetlenül a lelkészi és világi elem paritása úgy, a mint azt a 12. szakasz megköveteli? Bizony nincsen. Én pedig csak azt indítványoztam, hogy a paritás elve a legfelsőbb fokon is érvényesíttessék azon hozzáadással, hogy az egyetemes püspök ideje és ereje ne legyen lekötve lelkészi apró teendők által. A törvény és a logika egyiránt követeli, hogy ha van egyetemes felügyelő, akkor legyen egyetemes püspök is, a ki az egyetemes egyházi, közigazgatási teendőket végezze. És erre a természetes, jogos és törvényes alappal biró állásra mondja Raffay tanár úr, némi keserű humorral, de rossz helyen alkalmazott szellemességgel, hogy az egyetemes egyházi elnök, az egyetemes püspök „rongyos ruhán aranyos sujtás, mely a ruhának nem használ". 0 előtte ez a nagyhivatású állás haszontalan cifraság, a 12. szakasz alkalmazása pedig semmi! En tisztelem egyházam hitelveit és törvényeit; tisztelem még „rongyaiban" is. De ne vegye senki rossz néven, ha szerény felfogásom szerint módokat keresek arra, hogy ebből a rongyos állapotból autonómiánk segítségével kiemelkedjünk. Tudom én azt, hogy csupán külszervezettel, egyedül egyetemes püspöki állás szervezésével, az egyházat boldoggá tenni nem lehet. Azt hiszem, nem is adtam rá okot, hogy ezzel engem ellenfeleim meggyanúsítsanak. Tökéletesen egyetértek velők abban, hogy egyedül az evangeliummal kell hódítania, hogy élő hitre és éltető szellemre van szükség, és hogy ennek hiján értéktelenné válik az alak. De nem értem, mért akarják az alakot, a külső szervezetet ellentétbe állítani a jó szellemmel? Hiszen jó szervezet és külső alak nélkül a jó szellem nem nyilvánulhat. Annak együtt kell fejlődnie ezzel. Én közigazgatási szempontból vetettem fel a kérdést, igyekezvén kimutatni, hogy elvi és gyakorlati szempontból hiány van közigazgatásunk legfelsőbb fokozatában. Azt tehát javítani kell, ha azt akarjuk, hogy az egyházi célok minél tökéletesebben megvalósíttassanak, és a köztevékenység minden fokozatban elősegíttessék. Mindig sajnálattal néztem és nézem azt az elkedvetlenedést. azt a lehangoltságot, mely abból származik, hogy saját törvényeink és határozataink legtöbbször nem hajtatnak végre. Ez autonómiánknak legsötétebb oldala; mert azt jelenti, hogy önmagunkat sem tiszteljük eléggé, mikor határozataink a papíron maradnak. Örökös panaszkodásból nem lehet az egyházat fentartani. A lehangoltság csökkenti a buzgóságot, gyengíti a bátorságot és megöli a tevékeny hódítás vágyát, mely egyértelmű a protestantizmus igazi missziójával. Tudjuk, érezzük mindnyájan, hogy új intézményeink fejlesztésében legnagyobb akadályunk a szegénység. Ezért fásult közönynyel nézzük a szociálizmus kinövéseit és pusztításait népünk között, mely maholnap hátat fordít papjainak és templomainak. Nem vesszük észre a klerikálizmusnak tervszerű és következetes működését, mely saját növekvő erejének és a mi gyenyeségünknek láttára vakmerő bátorsággal húzza ki alólunk az egyetlen erős törvényes alapot az 1848: XX. törvényt, midőn a jogegyenlőség és viszonosság elvének kicsúfolásával a világ leggazdagabb klérusát állami kongruával, a családi élet gondját és terhét nem ismerő szerzeteseket és apácákat pedig állami pénzen erősítgetik ellenünk! Saját hibáink forrását és okát ne keressük másban. Se a kormányban, se a római egyházban. Már a nagy Széchenyi írta, hogy a ki csak másban keresi és látja bajainak forrását, annak aktív működése bénítva van, az elkeseredik, ostromol, harcol és abban meríti ki erejének javát. Ellenben, a ki önmagában fedezi fel bajainak forrását, az másokkal keveset törődve önmagában keresi a baj orvoslásának eszközeit és azokat meg is találja. Én hiszem, hogy mi is megtaláljuk. A hazai protestáns egyház kulturális és valláserkölcsi képességeit és erényeit kifejteni, gyarapítani, nemesíteni, és a törvény szilárd talaján a jog, egyenlőség és viszonosság elveitől nem tágítani, magas hivatásához, az Istenországának megvalósításához közelebb hozni: ez az, a mire nekünk az új viszonyok között, hitéletünk és egyházi alkotmányunk javításával és tökéletesítésével törekednünk kell. Zsilinszky Mihály. TANÜGY. „Tankönyvpályázat." Válasz Adorján Ferenc vallástanárnak az „Őrálló" 15. számában fenti cím alatt közölt cikkére. Adorján cikkéből, valamint több jeles egyházi férfiúnak nyilatkozatából következtetve, a fogadtatás, melyben a pesti ev. egyház tankönyvpályázata részesült, a lehető legkedvezőbb. Örömmel konstatálom ezt, mert bizonysága annak, hogy egy életrevaló eszme lassanlassan testté válik. Adorján barátom cikkének első részében világosan bebizonyítja, hogy a tankönyvkiadás az egyházra nézve úgy anyagi, mint erkölcsi haszonnal jár. Fogadja őszinte köszönetemet jóindulatú cikkeért, mely a tankönyvpályázattal oly behatóan foglalkozott, Cikkének a tankönyvpályázat egyes részei módosítását, illetve kiegészítését indítványozó részére a következő felvilágosításokkal szolgálok: A tankönyvpályázatot a pesti ev. egyház tanácsa az 1907. év jan. 7. tartott presbyteriális gyűlésén határozta el, meiyet a közgyűlés 1907 április 15-én hagyott jóvá. A nyilvánosságra hozatal módjául a presbyterium a tankönyvpályázatnak egyházunk egyetlen újságában való közzétételét azért választotta, mert fel kell tenni, hogy egyházunk minden lelkésze, vallástanárja és tanítója egyháza iránt annyira érdeklődik, hogy a hazai négy egyházkerület egyetlen közlönyét olvassa. A ki nem olvassa, az nem érdeklődik egyházi ügyek iránt, vallásos tankönyvet aligha ír. Ezért Adorján javaslatát, hogy a pályázati hirdetés vagy az esperesek útján, vagy közvetlenül minden lelkésznek és tanítónak még külön is megküldessék, az egyháztanács, mint fölös költséget okozót, nem helyeselte. Ha azonban a tankönyvpályázat egyik-másik egyházi író figyelmét történetesen mégis kikerülte volna, egy figyelmeztető felhívás a „Hivatalos Közlöny "-ben újból meg fog jelenni.