Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-04-26 / 17. szám

151 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 egyházi hatóságokra kiterjedő intézkedésekre szorítkoznak. Amazok száma csekély, a végrehajtás részint bizottságokra, részint egyes tisztviselőkre s az elnökségre van bízva. Ennek a leginkább irodatermészetű munkának pontos végzése külön intézmény életbeléptetését alig teszi szükségessé. Nagyobb azon ügyek száma, melyek az alsóbb egyházi testületekre terjednek ki. Az ily határozatok végrehajtása a kerületek, esperességek, gyülekezetek hatáskörébe tartozik. E testületek hatáskörébe tartozik a végrehajtás s a köz vetetlen felügyelet gyakorlása. A központból csak ellenőrizni lehet a végrehajtást, az ellenőrzés pedig most is, azt hiszem akkor is, ha azt az „egyetemes püspök" hatáskörébe utaljuk, másként, mint az alsóbb hatóságok jelentései alapján, tehát közvetve, alig gyakorolható. A legfontosabb kérdés azonban bizonyára az, hogy a kontemplált „egyetemes püspök" intézménye beilleszthető-e egyházi alkotmányunk keretébe? Az „egyetemes püspök"-ben megvalósul-e majd a püspöki hivatás lényege, egyházunk őseredeti, sajátos közfelfogásának megfelelőleg? E kérdés megoldása végett tiszta képet kell magunknak alkotnunk a püspöki hivatal jelentőségéről, céljáról, a mint az evang. egyházunk alkotmányjogi elveiben tükröződik. Ez lesz harmadik cikkem targya. Poszvék Sándor. A meggyengült hit. Nem akarok ismétlésbe esni s a már unos-untalan panaszokat hangoztatni, a melyek evangelikus egyházunk szomorú állapotáról szólanak, a nélkül, hogy e panaszok nyomában javulás, új élet s felvirulás kezdene sarjadzani. A statisztikai adatok évről-évre számszerint mutatják azokat a veszteségeket, a melyeket egyházunk a reversalisok s kitérések révén veszít. Ha a progresszív következetességgel nagyobbodó számokat figyelembe véve, számítani akarnánk, egész pontosan meg lehetne állapítani az evangelikus egyháznak elpusztulását hazánkban. Nem kell hozzá sok rossz indulat, hogy valamely ellenségünk ezt valóban meg is tegye. Mig minden más országban, a hol protestánsok vannak, folytonos gyarapodásról s erősbödésről szólanak a tudósítások: addig hazánkban csodálatosképen oly szomorú az evang. egyháznak állapota, hogy nemcsak expanzív ereje nincs és nem terjeszkedik, de még elfoglalt pozícióját sem képes becsülettel megtartani. E szomorú jelenség okát keresve, legtöbben a közszellemben találják azt, azt mondván, hogy a mai materialisztikus gondolkozású kor nem kedvez a vallásnak. Ez azonban nem áll meg, mert akkor a katholikusoknál is ugyanazt kellene látnunk; már pedig a kath. egyházban a buzgóság jóval nagyobb, mint nálunk s veszteségekről egyáltalán nincsen szó. Ezzel összefügg a lelkészi fizetések gyarlóságában s rendezetlenségében rejlő ok. Nagyon gyakori a vád, hogy a vallástanításban s vallástanitókban van az ok, mert az iskolákból nem kerül ki többé oly buzgó, vallásos ifjúság, mint régebben, minélfogva az a törekvés nyilatkozik, hogy a vallástan tanítását a lelkészekre kell bízni. De viszont sokszor olvashatunk panaszokat a lelkészek ellen, hogy működésöknek nincs az a bensőséges hatása, hogy az az egyházi életet fejlesztené. Az állapot külsőleg nem egy, de sok okra vezetendő vissza s mint sok erőnek működéséből következő eredő ítélendő meg. Az összes okok azonban, ha nemcsak külsőleg ítélünk, egy s ugyanabból a forrásból erednek s egy alapokra viendők vissza, t. i. a meggyengült hitre, a mely a teljes elvilágiasodást eredményezte világiaknál s egyháziaknál egyaránt, hogy még ott is, a hol tisztán a vallásos hitnek legmisztikusabb erőforrásként kellene működnie, egyes tökéletlenségek: hiúság, önzés, nagyravágyás s hasonlók dolgoznak az egyház javáért. Ha az egyházfelügyelők, presbiterek s gondnokok választását veszszük figyelembe, bizony ritka esetben vallásos s egyházias gondolkozásuk és cselekedeteik viszik a főszerepet s adják meg nekik a képesítést, hanem legtöbbnyire a magas állás, kiterjedt rokonság, előkelőség s gazdagság; minek következménye, hogy a kik vezetőkül vannak elhíva, igen gyakran nem tudnak vezetni, tájékozatlanok s lelkesség nélkül töltik be az állásukat, Lelkesiteniök, buzditaniok, hitet s bizalmat kelteniök kellene, de nem tudnak, mert bennök magokban sincs. A kiben nincsen tűz, az nem gerjeszthet tüzet, a kiben nem lángol a hit, az képtelen másokban hitet teremteni! A sok gyönyörű beszéd, melyeket a közgyűléseken elmondanak, csak úgy hemzseg a tájékozatlanságtól, üres frázisoktól s az egyházi életre kevésbbé tartozó dolgoktól, mert hiányzik az igazi vallásos hitbeli tartalom s érdeklődés. Honnan is ismernék? Templomba nem szokás járni; egyházi lapokat s vallásos irányú műveket nem igen olvasnak, hogy azokból vallásilag mívelődnének s az egyház állapotáról kellőleg tájékozódnának. Igazi ambició is ritkábban akad vezetőinkben az egyházi dolgok végzése tekintetében, minélfogva igazi ügyszeretet s lelkiismeretesség nem fejlődhetik ki bennök. Ugyanígy áll a dolog azoknál az egyháziaknál is, a kiknek szívében szintén meggyengült a hit. Csakhogy itt még végzetesebbek a következmények, mert az egyháziak hivatásuknál fogva sokkal bensőbb s maradandóbb munkát vannak hivatva végezni, mint a világiak. Az ő tanításuk, beszédjök, családi és közéletük, egyházias közreműködésök, áldozatkészségük s önzetlen szeretetök sokkal inkább képezi a figyelem tárgyát és szolgál példaadásul, mint bárki másnak. Ez okból, ha a vezetésiikre bízott nyáj bizonyítékok nélkül is úgy érzi s úgy gondolja, hogy a szép prédikáció nem alapszik hiten s igaz meggyőződésen és a hatalmas szólamok nem a szívnek visszhangjai, hanem csak külsőleg elsajátított s megtanult idegen szellemi kincsnek képmutató közlése,