Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-04-05 / 14. szám

128 *~v EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 ség és viszonosság elvének szemmel tartásával fognak orvosoltatni, megnyugtat bennünket és csak akkor fogjuk újból a kényszerrendszabályok megalkotását sürgetni, ha azon reményünkben, hogy a vallási türelmesség terjedése és a jogok kölcsönös tiszteletben tartása tűrhető állapotokat fog teremteni, csalatkoznánk. Érdemleges választ és elintézést kell azonban kérnünk a véleményünk V. fejezetében felhozott sérelmeket illetőleg. Ezen fejezetben ugyanis sok mindenféle oly sérelemről panaszkodtunk, a melyeken maga a m. kir kormány segíthetne, ha az egyenlőségi elv megvalósítását komolyan venné. Örömmel vennők tudomásul a kielégítő választ, de a kapott válasz egyáltalában nem kielégítő. Azt mondja Nagyméltóságod, hogy a bizottság által felhozott sérelmi esetek már hivatali elődei által vizsgálat tárgyává tétettek, részben már el is intéztettek és a mennyiben még függőben volnának, az itt kifejezett elv szerint fognak elintéztetni. Nagyméltóságod válasza sokkal inkább megnyugtatott volna, ha egyenként megjelölte volna azokat az eseteket, a melyek már elintéztettek és ha tudatná velünk az elintézés mikéntjét is és megjelölné azokat az akadályokat is, a melyek az el nem intézett esetek elintézésének útjában állanak. Miután Nagyméltóságod egyik kívánságunkra sem mondja, hogy az nem volna jogos és nem volna teljesíthető és miután ezen pontban csakis oly kívánalmak vannak felsorolva,- a melyek teljesítése a kormánytól függ, újból kérnünk kell Nagyméltóságodat, hogy tettekkel váltsa be azon igéretét, hogy a kormány a törvényben lefektetett egyenlőségi elvet a legszigorúbban alkalmazni fogja. Ezen szempontból újból figyelmébe ajánljuk Nagyméltóságodnak mindazt, a mit az evang. újoncok felesketésére, a tanári kinevezésekre, az állami intézetekben alkalmazott hitoktatók díjazására, az ev. theologiai fakultásoknak a budapesti egyetemen való felállítására, az apácáknak a közhatósági kórházakban való alkalmazására nézve korábbi felterjesztéseinkben elmondottunk. Nagy fontosságot tulajdonítunk azonban annak, és a megoldás elhalogatását tovább nem tűrhetőnek tekintjük, hogy a párbér és hasonló szolgáltatások kérdése végre az 1848: XX. t.-c. 2. §-ában kifejezett elvnek megfelelőleg haladéktalanul megoldassék és hogy a kormány ezen kérdések mikénti elintézése tárgyában nyíltan és őszintén mondja meg véleményét. Mikép gondolja orvosolhatónak Nagyméltóságod az egyenlőségi elv puszta hangoztatása által a párbér sérelmeket ? Igaz, hogy ez a kérdés a törvény szempontjából igen egyszerű és világos. Az 1791. évi XXVI. t.-c. határozottan és minden kétséget kizárólag megszüntette azt a jogtalan és viszás állapotot, hogy evangelikus hívek a r. k. plébánosnak vagy kántornak párbért, stólát vagy egyházi viszonyon alapuló tartozást fizessenek. Mégis a törvény ezen világos rendelkezése dacára mai nap is előfordul és minduntalan panaszok érkeznek hozzánk, hogy közigazgatási hatóságok és bíróságok marasztalják híveinket az ilyféle szolgáltatásokban. Majd a canonica visitatió, mint szerződési jogcím, majd a telki teher theoriája lesz előrántva, a melyek segélyével ki lesz forgatva a törvény határozott intenciója és világos értelme. Már maga az a feltevés, hogy ezek a kérdések per tárgyává tehetők, megsértése a törvénynek és ezeknek a kérdéseknek birói útra való utalása által is csak a felekezetek közötti perpatvar és egyenetlenkedés fokoztatik. A róm. kath. egyháznak magának sem érdeke az, hogy ily kicsinyes, anyagi szempontból alig számbavehető zaklatásokkal a más vallásúak elkeseredését maga ellen irányítsa és ébren tartsa. Az autonómiával, a mely után a róm. kath. hívek törekesznek, meg épen nem egyeztethető össze a más vallásúak megadóztatása, mert az az egyház, a mely nem akarja, hogy az ő dolgaiba avatkozzanak, tartsa fenn önmagát és ne kívánja a segélyezést más vallású hívektől. Súlyos jogsérelmét képezi végül az evangélikusoknak a róm. kath. kegyurasági terhekkel való megterheltetése. A külföldi eredetű kegyurasági intézmény jogi alapja szerint egészen más volt, mint a mivé az az idők folyamán különösen Ausztriában és osztrák minta után (Concordatum) nálunk kifejlődött. Eredetileg ez egy kitüntetés, egy jutalmazás volt az egyház részéről azért, hogv egy-egy hitbuzgó híve templomot épített, azt jókarban tartotta és a plébános ellátásáról gondoskodott. A szol gáltatás teljesen önkéntes volt, kényszerre nem gondolt senki, a szolgáltatás volt a prius, aztán jött a jutalmaZ£IS) 8/ kegyúri jog adományozása. Az egyház lassan egyet fordított a dolgon és így okoskodott: „őseid javadalmat alapítottak, már most te utód tartsd fenn, mert ha azt nem teszed, elveszem tőled az ezzel járó kegyúri jogot". A kegyúri terhek teljesítésének elmulasztása tehát csakis a kegyúri jog elvesztését vonta maga után, a kényszerbehajtásra akkor az egyház még nem gondolt. Arról azonban, hogy az egyház összes személyi és dologi kiadásait a kegyúr fedezze, a közönséges egyházjogban sehol sincs szó. A tridenti zsinat rendelete szerint a székes és társas egyházak összes kiadásait a főpapok jövedelmeiből, a lelkipásztorkodással járó egyház javadalomnál első sorban az egyházvagyon feles jövedelméből kell fedezni. (Kőnek Egyházjogtan kézikönyve V. kiadás 226. 1. Dr. Szeredy József Egyházjog II. kötet 1376.1.) Az egyházi építkezéshez a tridenti zsinat (Sess. XXI. Cap. 7. de ref.) szerint a kegyúr csak akkor volt köteles hozzájárulni, ha az egyház vagy javadalom után bizonyos jövedelemben részesül; így magyarázzák a tridenti zsinat idézett szabályát Schulte, Walter, Permaneder és dr. Szeredy egyházjogi írók is. Ezt a nézetet osztotta XIV. Benedek pápa is, állítván, hogy abból, mivel a kegyúr az egyház felépítésével már egy jótéteményt szerzett, nem következik, hogy még egy másik jótétemény szerzésére is szorítható. (Kőnek id. helyen