Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-29 / 13. szám

l'J 07 111 lehetnek könnyelmű elmék kedvenc témái, de a ki a krisztusi egyház lényének és hivatásának alapjaival és megtartó erejével tisztában van és nem olyan gyáva, hogy meggyőződését véka alá rejtse, az hiisvétkor és pünkösdkor és mindörökké vallja szent meggyőződéssel: vissza oda, a hová Krisztus int, az erőt adó és benne megtartó tiszta evangeliunii hithez. Halál után — halállal ijesztgető rémes tünetek után ez — a te feltámadásod útja, szeretett hazai ágostai hitvallású evangelikus anyaszentegyházunk ! Szerkesztő. Egyházi életünk köréből. A külföldi protestantizmus erősen lüktető életerejét semmi sem bizonyítja jobban, mint azok az áttérési mozgalmak, melyek úgy Ausztriában, mint Németországban észlelhetők. Az Ausztriában nagy hullámokat verő „Los von Rom"-mozgalom mindnyájunk előtt ismeretes. Az utóbbi évtizedben az emberek tízezrei hagyták oda a pápás egyházat, abban az Ausztriában, mely manapság is az ultramontanizmus legerősebb vára. Legújabban megjelent Németországban is egy statisztikai kimutatás, mely hivatalos adatok alapján kimutatja, hogy 1890 —1894-ig Németországban nem kevesebb, mint 76,239 katholikus lett evangélikussá, míg viszont csak 10,061 evangelikus katholikussá; tehát százalékban kimutatva, míg az evangelikus egyház a katholikus egyháztól majdnem 8 (7'6) lelket nyer, addig vesztesége csak 1 lélek. Ezen hivatalos statisztikai kimutatás fényesen megcáfolja azt a sokaktól vallott hamis tételt, mintha a róm. katholikusok erősebben ragaszkodnának egyházukhoz, mint az evangélikusok; mintha a róm. katholikus egyház tagjait jobban tudná magához láncolni, mint a sokat gyalázott, szétszaggatott evangelikus egyház. Az ausztriai áttérési mozgalom egyszersmind megcáfol egy másik, különösen nálunk Magyarországon vallott téves nézetet, mintha a kisebbségnek az volna a sorsa, hogy a többség őt felszívja. Igen, felszívja ott, a hol a kisebbség nem bír erős prot. öntudattal; de nem ott, a hol erős egészséges evang. egyházi élet uralkodik. A hol szellemi hatalmak egymással nem versengenek, ott áttérések alig észlelhetők, ha csak külső anyagi érdek nem vezérel egyet-mást arra. Ott azonban, a hol tömeges áttérések vannak, ott nagy szellemi harcok is észlelhetők. És a mely egyház vonz, annak az egyháznak belső élete is élénkebb, mint a másiké. Viszont a veszteségek a vesztő félt magábaszállásra és önvizsgálásra serkentsék. Mit tapasztalunk Magyarországon ? „Szomorú statisztika" cím alatt regisztráljuk veszteségeinket és fogyunk lassanlassan, mint az oldott kéve. Próbálkozunk gyógyszerekkel, de sajnos, középkori pápás orvosszerekkel. Az Ev. Őrálló f. évi 9. számában egy cikkíró azt javasolja, hogy „törvényhozásilag kell megszüntetni a gyermekek vallására nézve lehető megegyezést". Ez nem protestáns elv, hanem az, a melyet meg akar szüntetni. S hogy a szabad megegyezés protestáns elve mellett nálunk Magyarországon a róm. kath. egyház a nyerő fél, annak sem az az oka, hogy „egyházi átokkal" dolgozik, mert a róm. kath. egyház Ausztriában még nagyobb hatalmi eszközökkel dolgozik s ott mégis ő a legyőzött fél. Hogy Magyarországon a protestantizmus a vesztő fél, annak a főoka az, hogy híveinkben, de különösen ifjúságunkban a prot. öntudatot, a prot. hithüséget, az ev. egyház iránti szeretetet nem ápoltuk kellőképen, az evangelikus egyházban rejlő szellemi kincseket, az evangelikus egyház dicsőségét nem állítottuk híveink szeme elé s ezért vagyunk mi a vesztő fél. A ki egyházi életünknek utolsó 30 esztendejét figyelemmel kisérte, gyülekezeteink jegyzőkönyveitáttanulmányozza, annak szive összeszorul, ha azt látja, hogy konventjeink adminisztracionális közegekké váltak, hol mindenről tanácskoznak, csak arról legkevésbbé, a mi az egyházi élet terén a legfőbb: a hitélet intenzív fejlesztéséről. Középiskoláinkban nagy költségek árán szaporítjuk a parallel osztályokat, dacára annak, hogy híveink száma egy osztályban is kényelmesen elférne; nagy gyülekezeteinkben híveink számához mérten lelkészi állások felállítására pedig ki gondol? Egyházi adónk nagy, tán legnagyobb részét oly iskolák fentartására költjük, melyek tanulói más akolba tartoznak ; állami vagy községi iskolákba járó saját gyermekeinknek vallásos neveléséről immel-ámmal gondoskodunk ! Régente három prot. nevelője volt egy evangelikus gyermeknek : az apa, az anya és a tanító, ki utóbbi többnyire theologiát végzett ember volt. Ma a családnak prot. szellemi neveléséről alig beszélhetünk ; marad tehát a tanító. Gondoskodott-e a közelmúltban, s gondoskodik-e a jelenben is az egyház az ifjúság vallásos neveléséről kellőképen ? Megadja-e az egyház az ifjúság vallásos nevelésének azt az erkölcsi tekintélyt, a mely azt megilleti? Prot, öntudatot, evangéliumi hithűséget akarunk ott, a hol azt nem ápoltuk ; aratni akarunk ott, a hol nem vetettünk: A „Szomorú statisztika" saját mulasztásaink gyümölcse. Ne vádoljuk az ultramontanizmust, hanem magunkat. Valamennyi egyházi gyűléseink lettek volna hivatva észrevenni az idők változását és a megváltozott viszonyoknak megfelelően a hitélet ápolására irányuló törekvéseket megindítani, a meglevőket pedig helyes útra terelni, de mindez, sajnos, nem történt! Az egyházi élet ezen szomorú tapasztalatai között irányuljon figyelmünk két férfi tevékenységére, kik érezvén egyházunk bajait, vasszorgalommal hozzáfogták a rájok bízott körben azok orvoslásához. A pesti magyar egyházban az a rendszer dívott, mely még ma is nem egy gyülekezetben uralkodik, hogy ha az egyház folyó kiadásait önkéntes adakozásból tudja fedezni, akkor a hívőktől rendszeres egyházjárulékot kérni nem kell, fizessen, a ki akar. Ennek a rendszernek kettős hiánya van. Egyfelől elszoktatja híveit az adakozástól, másfelől nem gondol a jövőre. Takarékoskodni akkor kell, a mikor a hét bő