Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-22 / 12. szám

104 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 ügyet, lelencek és aggok, betegek és hajléktalanok, munkanélküliek és elbukottak gyámolítását. Ujabban pedig az anyakönyvi és házassági ügyek szintén kisiklottak kezeink közül s ez által elvesztettük jelentékeny befolyásunkat a családra és a gyermekek vallására. Kezünkben volna még annyira a mennyire az iskolaügy? melyre kezdettől fogva oly sokat áldoztunk, de rövid idő múlva ez is csak dicső emlékeink közé fog tartozni. Úgy áll majd egyházunk, mint a lombjafosztott fa, nem nyújthat többé jótékony árnyékot a fáradt munkásnak, az eltikkadt vándornak. Egyházunk még fenmaradó életnedvét felemészti az aszkór, mert táplálékát elvonják a híveiket tőlünk toborzó szekták, a futótűzként tovaharapódzó szocializmus pedig, mint vallással s egyházzal nem rokonszenvező ellenfél ritkítja sorainkat. Valóban esőstől szakadnak reánk az egyházbomlasztó veszedelmek, fegyvereink éles acéla megtompult, vértezetünket az idők rozsdája marta meg, az ádáz ostrom körülöttünk sok mindent összerombolt, fellegvárunk maradt meg csak: az örökkévaló ige, ezzel folytatjuk tovább az önvédelmi harcot. . . De szivünk elszorul, mikor ez is üres templomainkban olyan, mint a pusztában elhangzó szó s egy fájdalmas panaszt vált ki lelkeinkből: „kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak ?!" . . . Végül nézzünk szembe azzal a sokat hangoztatott váddal, mely az egyházi életnek fent vázolt hanyatlásáért kizárólag a lelkészeket teszi felelőssé. Arcukba vágják a szellemi szegénységet, a hivatalbeli lanyhaságot, apastoralis elhanyagolását, elvilágiasodottságukat stb., szóval, hogy nem pásztorok, csak béresek, kiknek nem tulajdona a nyáj. Némán, feljajdulás nélkül tűri e vádakat a lelkészi kar, nem hangzott el még önérzetes szó ennek visszautasítására, nem emelkedett egy pártfogó hang, mely védelmébe venné a megvádoltakat. Pedig itt sincs több kirostálni való elem, mint akármely más munkatéren s ezért egyesek miatt egy egész osztályt sújtani nemcsak igazságtalanság, hanem diszkreditálása a papi testületnek, mintha az rátermettség híjával élősködnék az egyházon. A vád maga még nem bizonyíték; ha van ok és szükség a papi testület reorganizálására, tessék megkezdeni azt már a theologián, el kell ejteni a pálya kezdetén az arra alkalmatlanokat; tessék a vétkeseket fegyelmi úton az egyházi szolgálatból kizárni; tessék az egész testület készültségének színvonalát az által emelni, hogy mód és alkalom adassék a kiválóbbaknak méltánylást jelző előléptetésre ; tessék a szolgálati időt, az érdemet és szorgalmat, mint más pályákon elismerőleg javadalmazni, főképen pedig azt a tekintélyt és befolyást az egyházvezetés terén megadni, a mire a lelkésznek szüksége van s akkor elesnek ama vádak, melyeket túlozva szórnak a lelkészi karra. Mind a mellett a mai lelkészek semmivel sem állanak hátrább sem képzettségben, sem jellemben és erkölcsösségben elődeiknél s nehéz viszonyok között bár, de híven teljesítik kötelességeiket, hogy pedig munkájuk sokszor meddő és sikertelen, az nekik fáj legjobban. Lesújtó bizony gyakran a legjobb készültségű egyénre az a mindennapi tapasztalat, hogy buzgalom, tudás, szeretet, lelkesültség és példaadás kudarcot vallanak kicsinyes akadékoskodással szemben. Kérdezzük meg csak az egyeseket, hogy minő nehézségekkel kell megküzdeniük a lelkészkedés terén. Kérdezzük meg azokat, kik szegénységgel, nyomorral küzködő kicsiny falusi egyházakban sanyarú körülmények között munkálkodnak s szedegetik össze a száradt csontokat, ha valamiképen életet tudnának önteni azokba. Kérdezzük meg azokat, kik róm. kath. püspöki városokban, vagy oly helyeken működnek, hol az ev. hívek száma elenyésző csekély a más felekezetűekkel szemben, hogy mint egy oroszlánketrecben megbénítva minden elevenebb tevékenységben majdnem tehetetlenül vergődnek. Kérdezzük meg azokat, kik a missziókban, terjedelmes szórványokban próbálnak a sivatag közepén egyházunk részére egy-egy kis oázist teremteni. Ha mindezeket számításba veszszük, nem vád, de szánalom illeti a lelkészi kart, melyre jól illik Jézus kijelentése: „Birák széke előtt vádolni fognak titeket és a gyülekezetekben titeket megostoroznak és lesztek gyűlölségesek mindenek előtt az én nevemért". (Máté 10, 17. 22.) Tehát nem vádaskodást, de több rokonszenvet és támogatást kérünk! Az idők viharos járása oly forgatagba sodorta egyházunkat, melyből csak Istennek védő keze menthet meg bennünket. Ősi ellenfelünk, a klerikalizmus hatalmas tábora, oly agresszív erővel veti magát a társadalom minden rétegére s oly agitációt fejt ki, mely példátlanul áll még a pápaság fénykorában is. Tervszerű szervezettségével átszövi megejtő hálójával a legmagasabb köröktől lefelé az utolsó munkáskunyhóig mindazokat, kik érdekszférája körébe esnek. Minthogy egyházunk minden klerikális érdektől távol áll, terjeszkedésében sem céljai, sem eszközei nem azonosak amazéival. Egyházpolitikánk pedig oly gyenge, hogy amazéival megmérkőzni képtelen. Ma a tan tisztasága, a vallásos élet eszményi iránya, az Isten országának szellemi építése elavult tényezők abban az élet-halál harcban, melybe a protestantizmus világszerte sodortatott. A harc színtere a mi mezőnkről áttétett az anyagi erő, a politikai számítás s a klerikalizmus autokrata világuralmat erőszakoló mezejére. Mi oda nem követhetjük, a tömeg azonban, fájdalom, vakon hajtja nyakát az igába. Azért aggódó lélekkel idézzük Schlauchnak, az egykori nagyváradi bíborosnak ama rémes jóslatát, melyet ezelőtt mintegy 18 évvel mondott a protestantizmusra, tudniillik : hogy vagy visszatér az egyedül üdvözítő egyházhoz, vagy mint ellentétes elemekből álló szervezet, összetartó erő hiján, szétmállik, mint egy tüneményes ködkép. Váljon csakugyan ekképen sodor-e bennünket balvégzetünk a vészes romlás felé ? . . . Sóhaj és jajszó tör fel a lelkek mélyéből, egy halvány reménysugár int felénk a jövő gomolygó párázatából: Még jőni kell, még jőni fog egy jobb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán! Vagy jőni fog, ha jőni kell, a nagyszerű halál?... Quod Deus avertat! Fenyves Ede.