Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-03-22 / 12. szám

102 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1907 laikus hallgatásra kárhoztatott nyáj! Ez pedig- csak azon egyházban s egyedül azon egyházban lehetséges, mely a hierarchiai létrát — éppen nem bibliai alapon — oly szépen kiépítette! Evangelikus egyházunkban a szó való, tehát hierarchikus értelmében érsekről nem lehet szó. Az evangelikus érsek egyszerűen contradictio in adjecto, egy non sens, „strygae, quae non sunt". Miért? Mert evangeliumi egyházunk az egyetemes papság elvén épült föl. Mi lelkiekben felettes hatóságot nem ismerünk. Evangelikus egyházunk, a mint nem fogadja el a hierarchiát egyházi hivatalaiban, pápás értelemben, úgy nem ismeri el a lelkiekben való felettes jogukat. Evangelikus egyházunkban csakis adminisztratív, egyházközigazgatási szempontból van felettes egyházi hatóság, s valamint az esperes, a püspök nem a hierarchiai létra egy-egy foka, úgy az egyetemes püspök sem az! 0 is egyszerűen egyházközigazgatási közeg, még pedig, minthogy egyházi közigazgatásunk kiépítve még nincs, az egyházi közigazgatás legfőbb fokán álló, tehát legszükségesebb s a leglényegesebb helyzetben lévő közigazgatási közege. Az új állás szervezésénél tehát senki lelkét ne bántsa, hogy ezzel egy lépéssel közelébb haladtunk volna a római katholicizmus felé. A míg az egyetemes papság elvén állunk, a míg egyházi hatóságaink csakis egyházközigazgatási hatóságok maradnak s nem vindikálják a maguk számára a hívek üdvözítési jogát: neveztessenek bárkiknek: evangélikusok maradunk! Az új egyházi állás szervezése tehát nem esik e szempontból dogmatikai megbirálás alá, azt tisztán a szükség, a célszerűség, az egyházi közigazgatás kiépítésének szempontjából kell megbírálni. S ebben Zsilinszkynek feltétlenül igazat kell adni. Természetesen gondot okozott nekem, hogy az egyet, püspök gyülekezet nélkül, lelkészi működés nélkül pusztán közigazgatási közeg leszen. Ez, kérem, ev. szempontból lehetetlen dolog. Az ev. lelkipásztor és a gyülekezet hitvallásunk értelmében összetartozó két dolog, mint mondjuk, a házas életben férj és feleség. De mi sem könnyebb, mint ezen segíteni. Hiszen, ha püspökeink egyszersmind gyülekezetek lelkészei, mért ne lehetne az egyet, püspök is bizonyos gyülekezet lelkésze? Mint Németországban a „General-Superintendent". Az állás szervezésénél ev. hitvallásunk szempontjából e körülmény feltétlenül szem előtt tartandó. Lelkipásztori működése alól ne oldjuk fel — csak a többi — a püspököket megillető kerületi kötelességek teljesítése alól. A cikkíró („Egyetemes püspök" Őrálló 4. 1907) többi érve elég problematikus s azokat a külföldi testvéreknél divó gyakorlat, melyben ugyanazon ev. szellem uralkodik, mint nálunk, nem támogatja. Kérdései nem okoznak oly nehézséget, hogy azokon egyházunk szellemében segíteni ne lehetne — ezért nem is bocsátkozom mélyebb cáfolatukba. Mihelyt az egyet, püspöknek van gyülekezete — a legfőbb bajon, mely egyházunk szellemén rést ütne — segítve van. Formulázott javaslatom: Mondja ki az egyet, közgyűlés az egyházi közigazgatás kiépítésének szempontjából az egyetemes püspöki állás szervezésének szükségét s tegye meg az állás ev. egyházunk elvei szerint való szervezéséhez a szükséges lépéseket. m. p. Hanyatlásunk.* Hogy hazánkban a protestáns egyházak hanyatlása néhány évtized óta megdöbbentő arányokat ölt, azt nemcsak aggasztó tünetekben észleljük, de szomorúan beszélő számokban matematikailag kimutatva látjuk. Okai számtalanok, a meggátlásra ajánlott orvosszerek is sokfélék és mégis évről-évre szomorúbb képet mutat a hitélet s az egyházi statisztika. Pedig a protestáns elv s ennek legsarkalatosabb tételének, a lelkiismereti szabadságnak hódítását kétségtelen jelekben láthatjuk s milliókra megy azoknak száma — kik egyházunkon kívül állva — protestáns módon gondolkoznak s éreznek. Azonban ezen elvbarátaink az egyházi élet és a vallásos tevékenység mezején nekünk segédkezet nem nyújtanak, rokonszenvük itt vajmi kevéssé mutatkozik. E téren magunkra vagyunk hagyatva s szánandó vergődésünk reménytelen csüggedésben s mármár a kétségbeesésben mutatkozik. És hogy idáig jutottunk, ezt különösen azóta tapasztalhatjuk, mióta kiáltó szegénységünket s a vele járó számtalan bajainkat egész meztelenségükben a világ elé tártuk, mióta szövetkezve a mindenkori kormányhatalommal, fennállhatásunkat s megélhetésünket — bár jog és törvény alapján — de ennek támaszától tettük függővé. Tehát azóta lett feltűnővé a belső közönynek fokozódása s kívülről a becsülésnek hanyatlása. Azelőtt a protestáns egyházakat a nemzeti és közélet, a művelődés és haladás bástyatornyának tekintette mindenki, most a hatalom előszobájában kilincselő, görnyedt koldus gyanánt lekicsinyel bennünket a világ. Azelőtt a prot. superintendens s az egyszerű falusi prédikátor is a közéletnek puritán, de tisztelt és becsült alakja volt, ma mindenki csak a szegénység köntösét látja rajta s maga is félve siet eltűnni a nyilvánosság elől, hol szerepe a minimumra szállott le. Azelőtt híveinkben az összetartozandóság érzete elevenebb, a hitrokoni, a testvéri viszony melegebb, őszintébb volt, többet adtak az emberek külsőleg is hitvallásukra. Napjainkban a politikai elvtárs, a kaszinói tagtárs, a sportegyleti bajtárs viszonya mellett a vallásos lelki rokonság figyelem* Bár a szerzővel nem mindenben értünk egyet, érdekes fejtegetéseit mégis helyénvalónak tartjuk közzéadni. Szerk.