Evangélikus Őrálló, 1907 (3. évfolyam)

1907-01-11 / 1-2. szám

1907 EV ANGELIKUS ŐRÁLLÓ 7 bűnei folytán bekövetkezendő közeli összeomlását jósolva és várva, vagy annak egy nagy szociális forradalom útján erőszakosan történendő ledöntésével fenyegetve, az eddiginek romjain egy egészen új, az absztrakt egyenlőség és a vagyon-közösség elve alapján felépülő társadalmi rendnek megvalósítására törekszik. Ha a sociálisták akarnának is csinálni, a történelem sohasem csinál tabula rasa-t. Még a szociálizmusnál sokkal mélyebbre ható és sokkal több erkölcsi erővel rendelkező mozgalmaknak sem sikerült eddig az emberi társadalmat a maga egészében s gyökerestől átalakítani; sokkal kevésbbé várható ez tehát a szociáldemokráciától. S ha a történelmi fejlődésnek egyes sokáig elnyomott, de az elnyomatás alatt megerősödött tényezői esetleg forradalom útján leküzdik is azokat, a melyek útjokba állottak, az utóbbiak a fejlődés további folyamában mégis új erővel, bár esetleg változott alakban szoktak érvényesülni. Úgy látszik, hogy a szociálizmus egyes józanabb vezérszellemei ezt mindinkább belátják s elhagyva az absztrakt pártdogmatizmus álláspontját, a fennálló társadalmi rend keretében igyekeznek a munkásnép helyzetének javítása céljából praktikus, gazdasági, politikai, társadalmi reformokat létesíteni és sürgetni. Jele ennek a németországi szociáldemokrácia körében mindinkább erősödő ú. n. „revisionista mozgalom" (Bernstein); s kétségtelen, hogy nemcsak a társadalomnak, hanem magának a sociáldemokráciának is; a mennyiben törekvései jogosultak, csak javára válnék, ha az utóbbi határozottan elejtve a szociális-forradalom eszméjét, a józan praktikus, sociális reformok útjára lépne s az összes érdekelt tényezőket a maga számára megnyerve, békés úton igyekeznék ily, különösen a munkásnép érdekét célzó reformokat kivívni. Téved továbbá a szociálizmus, a midőn nem látva, vagy el nem ismerve a bűn hatalmát, túlzott optimizmussal ítéli meg az emberi természetet s a gazdaságiszociális viszonyoknak általa kontemplált átalakulásától várja egyszersmind a társadalom erkölcsi regenerálását. Ez a hamis optimizmus egyébként a materialisztikus felfogással függ össze. További tévedése és veszélye a szociálizmusnak haza- és nemzet-ellenes kozmopolitismusában rejlik. A világpolgárság eszméjében rejlő igazság-morzsa (melyet különben keresztyén alapon a nemzeti eszme feláldozása nélkül sokkal életteljesebben lehet kifejteni) távolról sem kárpótol az édes haza elvesztéseért. Azt hiszem, elég okunk van bízni józan magyar népünk hazafias érzületében, hogy ezt az áldozatot nem hozza meg. Tagadhatatlan egyébként, hogy a szociálismus oly nemzeti árnyalatokat is tüntet fel, melyek a nemzeti életbe többékevésbbé bele tudnak illeszkedni; de e nemzeti árnyalatok dacára is a szociálismus alapszinezete mégis csak az internacionale. A szociálizmus legnagyobb tévedése és azért legnagyobb gyengéje azonban kétségkívül a vallással, nevezetesen a keresztyén vallással szemben elfoglalt álláspontjában nyilvánúl. Igaz, hogy a párt hivatalos programmja csak a vallásnak magán-ügygyé nyilvánítását, a vallásoktatásnak a közoktatási intézetekből való száműzését s a vallási intézményektől a közvagyonból való támogatás megvonását tűzi ki célúi s ha ez csupán egyes egyházak „állami jellegének megszüntetését, az egyháznak az államtól való teljes jogi szétválasztását s ezen az úton erkölcsi és anyagi függetlenítését jelentené, — ettől, ha tudatában és birtokában vagyunk a vallásunkban rejlő isteni erőnek s a lelkiekre, szellemiekre való tekintetet elvből fölébe helyezzük az anyagiakra való tekintetnek, nem volna szabad megijednünk — a nyereség alkalmasint jóval felülmúlná a veszteséget; de nyilvánvaló, hogy a szociáldemokrata-párt közszelleme a vallás iránt nemcsak közönyös, hanem határozottan ellenséges magatartást tanúsít s a pártpropaganda terén míg olykor opportunisztikus módon mérsékli magát, addig máskor valóságos istenkáromló fanatizmusban tör ki. Ennek a sajátságos és felette sajnálatos jelenségnek magyarázata nemcsak az egyházak és az egyházak papjainak tagadhatatlan mulasztásaiban, bűneiben (ennek beismerése elől magunkra vonatkozólag sem szabad elzárkóznunk !), nemcsak a modern zsidóságnak a szociálizmus körében feltűnő módon nyilvánuló befolyásában, hanem utóvégre abban keresendő, hogy a szociálizmus, bár tagadhatatlanúl ideálisztikus vonások is vegyülnek bele (egy többé-kevésbbé utópisztikus eszményért való szinte fanatikus lelkesedés, a párt körén belül áldozatkészség, kölcsönös segélyezés, összetartás stb.), lényegileg mégis csak a materializmus-világnézetén épül fel; ez pedig született ellensége a vallásnak, a keresztyénségnek, mely a lelki életre veti a fősúlyt s a legnagyobb nyomorúság közepette is isteni békével, erővel, vigasztalással, az örökélet boldog reményével tölti el a szivet. Itt rejlik kétségkívül a szociálizmusnak legnagyobb gyengéje, azért, mert a vallás, a keresztyénség iránt táplált ezen ellenséges indulatával nemcsak, hogy elidegeníti magától népünknek józanabb, a valláshoz ragaszkodó elemeit, hanem önként fosztja meg magát a legértékesebb szociális erőtől, attól az erkölcsi tőkétől, mely minden társadalomnak és ha megvalósúlhatna, a szociálizmustól kontemplált új társadalomnak is egyedül képezheti mélyebb, kielégítő, biztos alapját. Annyi bizonyosnak látszik előttem, hogy a szociálizmus egyrészt a vallástól való idegenkedésével, másrészt az osztályharc öntudatos kiélesítésével s a nép alacsonyabb szenvedélyeinek felkeltésével maga is talán — akaratlanúl — hozzájárul a szociális baj növeléséhez. Azért többet várhatunk oly szociális reformtörekvésektől, melyek eme vallásos-erkölcsi tényezőket szociális érdekből nemcsak felhasználni, hanem előmozdítani is igyekeznek. Ebbe a kategóriába tartozóknak vélem Paris Frigyes nyugalmazott kir. ügyész (Sopron) szociális reformtörekvéseit, melyeket elméletileg „Szervezett magyar társadalom" és „Földreform" című nemrég megjelent röpirataiban fejtett ki. Azt hiszem, bárkire, a ki e munkákat figyelemmel olvassa, a legjobb hatással lehet az a józan gyakorlati érzékkel s ítélettel párosult nemes emberbaráti és hazafia^ érzület,' mely a szerző összes fejtegetéseit áthatja. Az a teljes elismerésre méltó nemes cél, mely a szerzőnek szeme előtt lebeg s melynek megvalósításáért önzetlen buzgósággal munkálkodni, küzdeni kiván, társadalmi bajaink orvoslása, társadalmunknak jobb, tökéletesebb anyagi, szellemi, erkölcsi állapotba juttatása. Ezt a célt a szociálizmus gazdasági programmjához való közeledés és általában a társadalomnak úgy anyagi, mint szellemi és erkölcsi téren a szövetkezeti eszme alapján való szervezése által kívánja elérni. „Szervezett magyar társadalom" című művében sorra fejtegeti a hitel, és pedig úgy a személyi, mint a szövetkezeti hitel, az ipari és mezőgazdasági termelés és fogyasztás, a biztosítás szervezésének, továbbá a munkáslakások építésére, a munkabér emelésére s a munkaviszonyok szabályozására, végre az egészség ápolására, a műveltség terjesztésére és az erkölcsök nemesítésére irányuló szervezkedéseknek szükségét és fontosságát s végül mindezen fejtegetések alapján vonzóan rajzolja meg a „szervezett magyar társadalom" képét, melynek jellemzésében különösen érdekelhet bennünket a következő rész :