Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-11-02 / 44. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 425 hiánya dacára végtelen dicsőséget ad. Dicső harcok ezek, a melyek megdicsőítik vezérlő és közvitéz, neves és névtelen harcosaikat és ezeknek a küzdelmeknek egyik hős bajnoka Thököly Imre. Thököly Imre élete a XVII-ik század második felére esik. Abba a korszakba, a melyben Európaszerte a korlátlan fejedelmi teljhatalom jut érvényre. Az a kormányzati rendszer, a mely már a XVl-ik század elején fejlődik és mindig ridegebb és ridegebb alakjában valóságos zsarnoksággá válik. Teljesen műveletlen népeknél, a melyeknél a jog fogalma fölötte hiányos és homályos és az állam alkata számára még alig van más képzet, mint a családfőnek kiskorú gyermekei felett való gyámkodó hatalma, a korlátlan fejedelmi hatalom fennállása érthető, de a mint a jogról való fogalom az ember tudatában élni kezd, a mint a műveltségnek egy bizonyos fokát elérik a nemzetek, a fejedelmek korlátlan hatalmának elve viszás és elítélendő. Voltak minden időben teljhatalommal korlátlanul uralkodó fejedelmek, a kiktől azt, hogy jó államférfiak voltak és jó uralkodók, megtagadni nem lehet, de ezeknek személyes jeles tulajdonságai tették őket nagy államférfiakká, jeles uralkodókká, de nem a korlátlan uralomnak elve és rendszere. Ez az elv, ez a rendszer nemcsak elítélendő, de valóban megvetésre méltó. Elitélendő és* megvetésre méltó az a gondolat, hogy egy gyarló ember — és melyik ember az, a kiben gyarlóság ne volna, a maga akaratát embertársainak akaratával szemben, minden föntartás és korlát nélkül érvényesíthetné. Ez az elv az emberi fenhéjázás olyan mértékére vezet, a melyre nincs más jelző, minthogy az már vétkes, ez már bűnös dolog. A fejedelmi önkényuralomban, legyenek bár annak egyes nyilvánulásai kivételképen csalékonyan fényesek, mindig van valami vétkes, valami bűnös is. Örök dicsősége nemzetünknek, hogy a fejedelmi önkényuralom hazánkban teljesen sohasem diadalmaskodhatott. A magyar nemzet mindig meg tudta védeni alkotmányát, védelmére kelt annak akkor is, a midőn Európa legtöbb országában az alkotmányosság teljesen megsemmisült. A 16-ik század első felében diadalmasak a nemzet ezen küzdelmei, Bocskay, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György diadalmas fejedelmi vezérei nemzetünk legjobbjainak. Biztosítják a nemzet alkotmányos szabadságát, kivívják az evangeliumi vallásszabadság gyakorlatát, csak egyre fájdalom nem képesek, hogy maguk köré gyűjtenék az egész nemzetet és talán azért nem képesek azt, a mit megvédtek, azt a mit kívántak, új támadások ellen eléggé biztosítani. A 16-ik század második felében, a westphaliai béke után következik az a kor, a melyben a fejedelmi korlátlan uralom Európaszerte már teljesen megszilárdultnak látszik. A nemzetek élete a fejedelmi ndvarokban összpontosul. Hazánknak nemcsak alkotmányát fenyegeti az uralkodó teljhatalma, a nemzetnek létét fenyegeti az idegen uralom, az abszolutizmus nem csak a szabadságot készül megsemmisíteni, az abszolutizmus diadala a nemzetnek megsemmisülését jelentené. Ebben a szomorú korszakban küzd Thököly nemzetünk és az evangeliumi vallásszabadságért. Küzdelmeinek sikere fájdalom kevés, de mégis a folytonos küzdelem teszi lehetetlenné a nemzetellenes abszolutizmus teljes diadalát. A küzdelem ébren tartja a nemzetet, nem hagyja teljesen elalélni és ha ^rövid időre megszakad a küzdelem, nemsokára ismét megújul egy új dicső vezér, II. Rákóczi Ferenc alatt. Két század elmultával a távolba visszatekintve, nemzetünk története egy egész századon át, Bocskaytól II. Rákóczi Ferencig egy nagy küzdelem, a melyben csak néha-néha áll be egy kis nyugvás, a melyben egymást követik és fölváltják a dicső vezérek, kezdetben diadalmasan, utóbb szerencsétlenül, de nem kevésbbé dicsőén, küzdve a hazáért és szenvedve végtelen fájdalmakat, nélkülözéseket, feláldozva vagyont, jólétet, nyugalmat, kockára téve az életet és végül elszenvedve a száműzetésnek, a hontalanságnak végtelen gyötrelmeit. E hősök hamvait teszszük nyugalomra most hazánk földjében, lerójjuk velők szemben a kegyelet adóját. Ha visszagondolunk reájok és hősi küzdelmeikre, mély bánat fog el. Miért nem lehetett övék a diadal, miért jutott nekik dicső harcok után is csak szenvedés. A nemzet legjobbjai küzdöttek velők és ők a nemzet legjobbjaival, de fájdalom ! nem az egész nemzet volt velők, fájdalom a meghasonlás és a nemzet hű fiaiuak kishitűsége is könnyítette ellenfeleik diadalát. De az a diadal sem volt teljes, sem nem tartós. A nemzet él. Kegyelettel ragaszkodik azon hőseinek emlékéhez, a kik szabadságáért ktizdötttek és szenvedtek. Kegyelettel megőrizte két századon át azon hőseinek emlékét, kik szabadságáért küzdöttek és szenvedtek és ez az érzés tanúsága annak, hogy a nemzet él és a hazafiúi kegyelet szent érzésével éleszti reményeit. Most már végső nyughelyére kisérjük Thököly Imre földi maradványait, elrebegve koporsója fölött a XVII. század magyar költőjének szavait: Nyugodjál, koporsód legyen békességes ! Állapotunk most is nem gyönyörűséges. Ki ne értette volna meg e szavak mélységes értelmét, kinek szivén nem nyilallott volna át ezekre a hazafi fájdalom, keserűség és az az évszázados szent fogadás?., „Hideg szél fuj Késmárk felett" ... De most egy meleg, egy izzó szellem önti ki innét áldó lehelletét : magyar megihlet-e? magyar megérted-e? . . . Azután Justh Gyula képviselőházi elnök lépett a ravatal elé, ráhelyezte a képviselőháznak két méteres átmérőjű hatalmas szép babérkoszorúját e szavakkal: Dicső szent emléked, nemes felséges példád növelje nagygyá, hatalmassá a magyar szabadság, a magyar függetlenség fáját, hogy dúló viharok rajta soha, de soha erőt ne vehessenek. A magyar országgyűlés képviselőháza nevében és megbízásából koszorút helyezek ravatalodra, dicső nagy fejedelmünk, Thököly ! Majd megszólalt ezrek ajkán a Szózat és a várfalak visszhangja rámondotta az Áment. Nem, ez nem ceremónia volt csupán. Ez istentisztelet volt — igazi, Isten kedve szerint való! Ez adta meg ez ünnepnek evangeliomi hazafias jellegét. Az után a templomba mentünk, a hol Széchenyi Sándor gróf, alelnök a főrendiház koszorúját tette le a ravatal lépcsó'zetére. A gyülekezet éneke után pedig Terray Gyula gömöri esperes részletesen ismertette Thököly pályáját és érdemeit. Zelenka Pál püspök áldást adott a gyülekezetre, mely Rákóczi imádságának s a Hymnusnak hangjai mellett oszlott szét. Thököly koporsóját Gyürky Pál, Materny Lajos, Székely Gyula és Terray Gyula esperesek vitték a templomba s az istentisztelet alatt a felső megyék alispánjai, utána pedig d. u. 4 óráig pedig az evang. lelkészek álltak díszőrséget mellette. Délután 4 órakor újra megtelt a templom áhítatos közönséggel. Dianiska Frigyes késmárki lelkész beszéde s az átadási jegyző-