Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-19 / 42. szám

399 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 Megjegyezzük még, hogy a r. kath. lelkészek állami fizetéskiegészítése ideiglenesen máris szabályozva van, a mennyiben az 1898: XIV. t.-c. 1. §-a kimondotta, hogy „a latin, görög és örmény szert. kath. lelkészek jövedett mének (congruájának) kiegészítése jelenleg rendezés alallévén, míg ezen rendezés be nem következik, ezen lelkészek közül a legszűkebb anyagi viszonyok között levők jövedelmének ideiglenes kiegészítésére a törvényhozás az államköltségvetésben megfelelő külön összeget fog felvenni". Ez meg is történt s ennélfogva leghelyesebben járna el a kormány, ha ezt az ideiglenes segélyezést is azoknak a r. kath. lelkészeknek juttatná, a kiknek bármily címen idegen hitfelekezetű párbéreseik vannak. Ezzel a folyamatban levő párbér-sérelmi eseteknek is egyszeribe vége szakadhatna. EGYHÁZI ÉLET. Ünnepeljük a hazatérő bujdosókat! Tehát jönnek ők, az önkéntes száműzetésben meghalt nagy magyar bujdosók, jönnek, hogy édes hazájuk szentelt földében folytassák tovább álmaikat... Érkezésük az ország ünnepe. Gyászünnep, de nem szomorú, inkább felemelő. És ha meg is csillan egy-egy titkon a szemekbe lopódzó köny, ez nem azt jelenti, hogy a hazának nagy vesztesége van, — nem, jelenti inkább azt az örömet, hogy íme „megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán", hogy bár a sors csapásai alatt görnyedezve, még sincs kitörülve végleg az a nemzet, melyért ők küzdöttek és szenvedtek. Igen, „háborúságot szenvedtünk, sőt szenvedünk most is, de abban el nem hagyatunk; megaláztatunk, de el nem veszünk", sőt „mint meghaltak, noha íme élünk..." Megjönnek sokat hányatott hamvaik, hogy itthon végre megpihenhessenek. Ott lesz az egész ország s minden hazáját szerető szív a halotti ünnepen, ha nem testileg, szellemileg; az egész ország, mert ők az egész országé voltak. S ott leszünk mi is, mert a mieink is volt. Sőt talán a mieink voltak különös mértékben. Hazajön a magyar vallási és nemzeti szabadságegyik felejthetetlen bajnoka: Thököly Imre, a nemeslelkű evangelikus főúr. Nagy érdemeit a történelem lapjai örökítették meg. Még csak 21 éves volt, mikor hívei, a „bujdosók" élére állva, rövid idő alatt északi Magyarország legnagyobb részét meghódította s kezébe vette a vallási és politikai jogaitól megfosztott, Lipót könyörtelen katonái által anyagilag is agyonsanyargatott magyarság ügyét... Diadalai, győzedelmes csatái a szabadság új életre ébredését jelentették, a hol fegyverei győztek, ott a protestánsok zavartalanul gyakorolhatták vallásukat, visszakapták iskoláikat, templomaikat, a nemzet pedig visszanyerte politikai jogait... Önzetlenül, csupán e szent jogokért húzta ki ősei kardját, egész hadviselését semmi sem jellemzi jobban, mint az a jelszó, mit az általa veretett pénzre veretett: „Pro libertate et iustitia". Hogy végleges diadalt nem arathatott, az nem rajta mult, se vitéz katonáin, hanem a politikai viszonyok szerencsétlen fordulatán. Annak, ki mindenét áldozta fel hazájáért, száműzöttségben, török földön kellett meghalnia. Most, két század múlva nagy érdemeiért hazája legalább nyugvó helyet ad drága hamvainak, hazahozván egyúttal a magyar nő példaképének, feleségének Zrínyi Ilonának hamvait is. A nagy férfiú végrendeleti utolsó kívánsága volt, hogy Felső-Magyarország valamelyik evangelikus templomában temessék el. Óhajtása kétszáz év múlva bár, de íme mégis teljesült. Ünnepelje őket minden protestáns, minden magyar, a kiben csak lobog a vallás- és hazaszeretet szent lángja !... Hazajön a nagy fejedelem is, a magyar történelem egyik legbálványozottabb alakja, II. Rákóczi Ferenc. Időrendben Thököly után lépett fel, szabadságharca nagyobbszabású volt, talán nagyobb sikereket is ért el, de a sors őt magát szerető híveivel együtt száműzetésbe sodorta. II. Rákóczi Ferenc a magyar szabadság megtestesült, lánglelkű harcosa volt. S mert a szabadságnak hőse volt, a dolgok vas kötelezettségénél fogva, hőse, védője, mentőangyala volt ő eltiprott prot. szabadságunknak I A császári zsoldos hadak — a jezsuiták sáskahadával kezet fogva, mint egy emésztő tűz, mely a megérett gabonába kap — végigszáguldoztak s elseperték evangyéliumi Sionunk virágzó mezőit, borzalmas pusztítást, ezreknek rombolását és sűrűn omló könyeit hagyva maguk után. E hős lábainak nyomán az aszott fű is kihajtott újra, a halott is feltámadott — evangyélmi Sionunkat új életre ébresztette. Mert mint felvilágosodott férfiú belátta, hogy a magyar nemzet politikai és a protestánsok vallásszabadsága csak együtt állhat fenn. Fényesen igazolja ezt a vallásszabadság emlékére veretett pénzének felirata: „Concordia religionum animata libertate". Habár az új élet nem tarthatott soká, mégis annyi haszna volt vitéz fegyvertényeinek, hogy a nemzetbe, a mieinkbe új reményt öntött, megmentett a csüggedéstől és kétségbeeséstől. „Rákóczi csillaga letűnt". Igaz, a túlerő, a belső meghasonlás hadait letörték, kivették a fegyert kezéből. De az a csillag, melynek fénye őt azokra a dicső tettekre lelkesíté, a melyek egész Európát ámulatba ejtették, az a csillag nem tűnt le, mert letűnnie nem szabad s ez a csillag a népjog és a népszabadság. Két évig rajongva követte ezt a csillagot, nem rajta mult — a mostoha körülményeken — hogy az ő eszménye nem teljesült. Nagyot, maradandót nem alkotott, mint Bocskay vagy Bethlen, kik sokkal kedvezőbb körülmények között bontottak zászlót s vitték a szent eszmét diadalra. De azért érdemben egy fokkal sem áll hátrább. Ot is egy sorban illeti a hely nemzetünk nagyjainak Panteonjában. Emlék, „monumentum aere perennius" illeti őt. Állítsunk ilyen emléket sziveinkben. Más egyház szülötte volt, nem a mi egyházunk dajkálta, nevelte! Mindjigaz! De mint, ilyen egyházunknak védőpaizsa volt s ez érdemét nem hogy apasztaná, de sőt növeli. Ünneplésünk által, hadd látná a világ, hogy mi az érdemet a más hitűekben is tiszteljük. Ünnepeljük őt, de ünnepeljük nagy vezérét, Bercsényit is, valamennyit; hiszen egy eszmének voltak ők bajnokai, egy sorsuk volt mindnyájuknak, egy földben fognak pihenni, a rajongásig szeretett magyar haza megszentelt földében. Tegyük le hát hálánk és elismerésünk koszorúját a drága hamvakat fedő koporsókra. Határozzanak püspökeink s szólítsák fel gyülekezeteinket a hazatérő bujdosók hamvainak hazajötte alkalmából gyászistentisztelet megtartására. Legyen hálánk megnyilatkozása a nagy hősök iránt ép oly impozáns, mint a milyen őszintén él az minden protestáns szivében ! Farkas Gejza.