Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-19 / 42. szám

396 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 szellemnek, melyet az egyházi év szerves, egységes volta követel ? ... Az egyházi év egy élő láncozat. A mint a lánc szemei egybekapcsolódnak, úgy kapcsolódnak egymásba az egyes vasárnapok. Mindegyiknek megvan a maga határozott helye. Egyiket sem lehet a másikkal felcserélni, egyik sem mellőzhető, mert mindegyikre szükség van. Beszéljünk kép nélkül. Az egyházi év vasárnapjai a legszorosabb szerves összeköttetésben vannak. Együtt képeznek egy egészet. Mindegyiknek megvan a maga külön feladata. Ha nem akarjuk ezt az egységet megzavarni, mindegyiket ott kell hagyni azon a helyen, a melyen van, abban a hivatásban, a mit nyert. Az egyházi év az üdvösség megvalósulásának útját mutatja. Kezdi a keresztyénség kezdetével: a Krisztus bevonulásával az emberiségbe. Azután előkészít az üdvösség fokozatos megvalósulására. Karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd a fő határpontok; közöttük az egyes vasárnapok mérföldjelzők, melyek a határozott cél felé vezetnek. Mikor azután az egyházi év a maga rendszeres munkájával lelki kincsünkké tette az üdvösség gazdagságát, másik felében a földi életünket átalakító követeléseket állítja szemünk elé. Nyomról-nyomra vezet és fokozatosan megtanít arra, hogyan kell a mi életünknek az üdvigazságokból magába gyűjtött fényt és melegséget visszasugároznia. Végül elvezet az utolsó ponthoz: az Isten ítélőszékéhez. Ez az utolsó akkord. Az egyházi év eme szerves egységének kifejezést kell nyernie azokban a prédikációkban, melyek az egyházi év teljességét ölelik fel. Nem elég, ha ezek a beszédek kötve vannak az alapul szolgáló evangéliumhoz. A szentírási szakaszok gazdasága sokkal nagyobb, semhogy annak az egy vasárnapnak jellegét, melyre a szent lecke szól, magában az evangeliomban megtalálnánk. Ezt magának a beszéd készítőjének kell a beszédbe belevinnie. Nem elég a textusba való elmerülés. El kell mélyedni, bele kell olvadni az egyházi év szellemébe is. Nem elég, ha az egyes beszédek magukban véve jók, jóknak kell lenniök az egészhez való viszonyukban is. Csak akkor érhetik el azt a célt, a mit elérni hivatva vannak, csak akkor vezetnek öntudatosan, tervszerűen az egyházi év útján. És most álljunk meg egy pillanatra és kérdezzük meg : vájjon megfelelne-e ezeknek a követeléseknek a benyújtott tervjavaslat alapján készülő munka? Az én nézetem szerint nem felelne meg! Attól a sok embertől, kiktől a munka szellemi támogatását várja a javaslat készítője, nyerhet jeles munkákat, de azok az egyházi év egységes menetébe beleilleszkedni alig tudnak. Tervnek is merész az a gondolat: több emberrel készíttetni el a láncszemeket és azután úgy egyenként összekovácsolni azzal a reménységgel, hogy az egy kéz munkájának fog látszani. Attól a szobortól, melynek fejét, kezét, lábát más-más készítette és csak úgy állította össze egy ember, várhatunk-e egységes hatást? ... Ne áltassuk magunkat!... Ha azt akarjuk, hogy az a Postilla igazán „templom legyen a családban", akkor biztosítsuk annak tervszerűségét és egységét. Ezt pedig csak úgy lehet biztosítani, ha a munkát nem szerkesztik, hanem írják. Egy alkotó elmének a teremtő ereje kell ide, mely belemerül az egyházi év szellemébe és tudatosan vezet az előre kijelölt célhoz, nem pedig sok szellem munkáját egymás mellé illesztő szerkesztő keze. És miért is ne bíznánk az egész művet egy emberre ?... Talán nincsen olyan, a kire rábízhatnánk ? De bizonynyal van! Ha kell lenni, akkor lesz! A mit javaslattévő a szerkesztés indokolása mellett felhoz, nem vehető komoly érvnek. Azt mondja: „több szerző mellett egy kiváló előnyre lesz kilátása a munkának, arra t. i., hogy üdébb s változatosabb lesz, mintha csak egy ember írná, mivel minden író a maga munkájának külön ízt ad s nem fognak az egész könyvön végig szinte az unalomig ismétlődni egy és ugyanazon képek, hasonlatok, szólásmódok és fordulatok". A feleletünk erre a pontra egyszerű. A „változatosságot" biztosítja egyrészt az evangeliom, másrészt az egyházi évbe való elmerülés. Egyébként pedig úgy gondoljuk, hogy az, kinek gyönge a szárnya, nem vállalkozik a bérci sas magas röptére. S a kinek lelke, — mint a száraz malmi ló, — pórázon járja köznapi hasonlatokkal kicövekelt közpályáját, nem indul el olyan útra, melynek megfutására gyönge. Ezt remélnünk szabad, sőt kell is! De mit tegyünk akkor, ha dacára minden reményünknek, nem találunk oly gazdag lelket, melyre e mű megírását rábízhatnánk ?.. Még akkor sem ajánlom elfogadásra Paulik lelkész úr javaslatát. Hanem inkább azt mondanám: bízza a Luther-Társaság a „Postilla" megírását néhány emberre. Ezek azután a munkát megoszthatják maguk között oly módon, hogy az egyházi évnek egységes szelleme s az egész mű tervszerűsége ez által nem szenved. A nagyobb ünnepek maguk jelzik azt a hatást, melyben egy eszmekör befejezést nyer. Egy-egy ilyen magában is kikerekített eszmekörnek tanításait igenis feltárhatja egy ember. Itt igenis lehet szólni tervszerűségről s így igenis lehet biztosítani az egységet. De hogy sok ember szétszórt, külön-külön készülő munkája együttesen az egyházi év egységét mutassa s az üdvigazságok megvalósulását, illetőteg megvalósítását tervszerűen vázolja, egy nagy lélektani lehetetlenségnek tartom. Ha nincsen oly férfi, kire a Luther-Társaság nyugodtan rábízhatná e mindenesetre ép oly fontos, mint nehéz munkát, úgy válaszszon néhány író-embert az irói gárdából. Ezek oszszák fel a munkát, de úgy, hogy mindenik az egyházi évbe elmerülve dolgozza ki a reá eső ünnepi kör beszédeit. Ajánlatosnak tartanám az egyház által megállapított rendes textusok megtartását. A könyv egyházias jellegét ez még inkább fokozná. A rendes szent leckék átmentek a hivők vérébe, úgy hogy az egyszerű lélek, mely nem az űj dolgon kap, hanem a megismétlődő ismert dolognak örül, jobban épül a megszokott textuson. De különösen kívánatosnak tartanám azt, hogy a textusok esetleges változtatását komoly megfontolás vezesse. Kénytelen vagyok ezt megemlíteni annyival inkább, mert a javaslatban erre nézve biztosítékot nem találtam. Nagyon csodálkozom azon, hogy a kifogásolt perikopák sorába felvette a javaslat készítője Jézus Jeruzsálembe bevonulásáról szóló ádvent első vasárnapján és virágvasárnapján megujuló szakaszt, holott a kettő alkalmazásának nagy különbségét az egyházi év ugyancsak világosan magyarázza. Azon is nagyon csodálkozom, hogy a királyi menyegző és királyi lakoma (Luk. 14., 16—24.; Mt. 22., 1—14.) külsőleges hasonlósága annyira befolyásolja, hogy hajlandó volna egyiket törölni. Hiszen márapéldázat elmondására indító körülmények is mutatják, hogy az első (szth. u. 2. vas.) a földi életre s a földi kötelességekre vonatkozik, míg a második (szth. u. 20. vas.) arról a mennyei ítéletről szól, melyre nem járulhatunk a mi lelkünk megszaggatott, vétektől beszennyezett ruhájában, hanem csakis a mi Istenünk kegyelmének hónál fehérebb palástjában. A külsőleges hasonlóság alapján hogyan törölhetnénk egyiket is, mikor az elmondás különböző alkalma s a példázatok jól felfogott tartalma, mindkettőt más világításban mutatja ?... Én épen azért a textusok elbírálásában a legnagyobb óvatosságot s körültekintést ajánlom.