Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)
1906-10-12 / 41. szám
387 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 előkelőségek szokatlan nagy számmal vettek részt" köztük gróf Apponyi „az első kultuszminiszter, a kinek bátorsága volt e gyűlésen megjelenni". (Kalocsai Néplap.) S e tapasztalat szinte áradozóvá teszi a vérmesebb ultramontán kebleket, a melyeknek hangulatát legtalálóbban fejezi ki a „Veszprémi Hirlap", a mely a következőleg ír: „Ez volt a hatodik kath. nagygyűlés. Büszkén, bátran mondhatjuk, hogy mindegyik túl tett az előzőn. Ha pedig összehasonlítást teszünk a legutolsó s a legelső nagygyűlés tárgysorozata és hatása között, oly óriási, oly biztató különbséget látunk, mely nemcsak az örömnek pírját csalja arcunkra, de a biztos győzelemnek fényét sugározza felénk". Ugyané szellemben nyilatkozik az „Igaz Szó" is, a midőn visszatekintve e nagygyűlés munkásságára, „örömmel" konstatálja, hogy „munkásaink az öntudat oly fokára emelkedtek, a mely csak bíztató jel a jövőre nézve". S bárha a „Magyar Állam" óvatosabb is resumméjában s a jelent csak egy intenzivebb s egyben expanzivebb munkálkodás alapjául tekinté is s a diadal nem mámorosítja el úgy, mint vidéki vérmesebb kollegáit: mégis bizonyos, hogy a centrumban is nagy erőt, indítást és bíztatást merítettek e mostani nagygyűlés sikeréből a jövő munkájához, a mit az ultraklerikális „Alkotmány", a néppárti Molnár János lapja így ad a világ tudtára: „Vége az ünnepnek, kezdődik a dolog!" íme néhány szemelvény az ultramontán lapok „post festa" nyilatkozataiból, a melyeknek valamennyiéből szinte kirí az az úgynevezett „katholikus öntudat". E jelenség bennünket nem döbbent meg, nem is ingerel ócsárlásra, hanem egyrészt tiszteletre késztet az e nagygyűlésen kifejtett valóban nagyszabású munka és tevékenység iránt, másrészt komoly magunkba szállásra kötelez. Nincs okunk, sem jogunk ócsárolni az ellenfelet, a mely a maga jövőjét a maga meggyőződése szerint a maga utain igyekszik biztosítani. A miként mi sem tűrnők, ha valaki a mi belügyeinkbe belé okvetetlenkednék. Viszont azonban jó megismernünk ellenfelünk ez utait és céljait, jó számba vennünk használatba vett fegyvereit s mindenekfelett jó tisztába jönnünk önmagunkkal, a saját erőnkkel, feladatainkkal és a kilátásokkal, a melyek az ős ellenségünk részéről ellenünk készülődő küzdelemben reánk várnak. Ily szempontból teszszíik e pár sorban a lefolyt VI. nagygyűlés ügyét „Szemlénk" tárgyává s leplezetlenül kijelentjük, hogy ezek az öntudattól duzzadozó kijelentések, a melyekkel az ultramontán lapok ama nagygyűlés után teli voltak, az ő szempontjukból teljesen jogosultak, mert ez a nagygyűlés tényleg igen magas színvonalú volt. A mi szempontunkból természetesen sok dolgot máskép kell elítélnünk s épen ezért szemügyre is kell vennünk azon főbb ügyeket, a melyek a nagygyűlést foglalkoztatták, hogy kiki levonhassa a maga számára a kivánatos hasznos tanulságot. Annak az ultramontán lapnak, a mely a lefolyt „kath. nagygyűlés" munkáját úgy jellemezte, hogy annak centrumát a XX. század átkatholizálása képezte, teljesen igaza volt. A XX. század kétségkívül a sociális kérdésekből fakadó nagy küzdelem százada lesz s a hazai r. katholicizmusnak, e r. katholicizmus szellemi vezetőinek különös dicséretére szolgál, hogy megértik a kor intő szózatát s céltudatosan készülnek a jövő nehéz problémáinak megoldására. Valósággal az egész gyűlés a sociális tevékenység jegyében indult meg. Programmjába vette a tőke és munka viszonyának, a sztrájknak és a békéltető bizottságoknak, a nők társadalmi helyzetének a munkásegyesületeknek és a munkáslakásoknak, a gazdák érdekképviseletének és a szövetkezeteknek, a vadházasságoknak és a leánykereskedésnek, a kivándorlásnak és a kivándorlók lelki gondozásának, a közjótékonyságnak és a sociális oktatásnak kérdéseit s alapos referátumok alapján mindegyikben határozott álláspontot foglalt. Nem célunk itt, a hely sem engedné meg ezúttal e kérdések mindegyikével s a nagygyűlésnek e kérdések mindegyikében elfoglalt álláspontjával behatóbban foglalkozni. Alkalomadtán bizonyára rátérünk majd egyikremásikra. Azt sem kell különösen hangsúlyoznunk, mert a t. olvasó erre nézve már előre is nyilván tisztában lesz, hogy a sociális kérdéseknek olyatén megoldását, miként azt a nagygyűlésen egy Zicky János vagy Zichy Aladár gróf hangoztatta, aligha fogadnák el akár emberi, akár keresztyén evangeliomi szempontból alapul a végleges megoldás számára. De ki kell emelnünk, hogy róm. kath. hierarchiai szempontból, a melynek a feudalizmus édes testvére és szövetségese, e jó urak egészen következetesen és helyesen okoskodtak s a határozati javaslatok is e szempontból teljesen korrektek és érthetők. Az lesz itt épen a mi feladatunk, hogy találjuk meg mind e kérdésekben az igazán emberi, az igazán evangeliomi keresztyén megoldás igéjét s akkor ez a nagygyűlés, ós ha még oly nagy garral hirdetik is sikereit, nekünk nem árthat semmit. íme, hogy csak egy példát ragadjunk ki a sok közül, ott van mindjárt az ú. n. „népszövetség" eszméje, á melyet a nagygyűlés ugyancsak programmul vett s annak megvalósítását határozatilag is kimondotta. Az ide vonatkozó, határozati erőre emelt javaslat szerint „a nagygyűlés a népszövetség katonai szervezését tartja szükségesnek. Egyházi községbe tartozó népszövetségi tagok elöljárója az illetékes plébános, a kinek népszövetségi fölebbvalói a Kath. Szövetség kerületi képviselői". Itt tehát egy országosan megindított és centralizált, felekezeti alapon nyugvó és felekezeti excluziv tendenciákat követő szervezkedésről van szó, a melyben a plébánosok a felsőbb helyről vett kommandó szerint parancsolnak, a laikus tömeg pedig, mint vak engedelmességre kötelezett hadsereg, a kommandó szerint igazodik. S e népszövetség czélja: tagjait hitvédő és oktató iratokkal ellátni. Anyagi érdekeik megvédésére jogvédő szervezetet létesíteni. Vásárlási s eladási ügyeikben segélyükre lenni. Egyszóval: összes lelki s testi dolgaikban őket istápolni, támogatni. Ki merné tagadásba venni, hogy ez nemes és szép feladat? És mégis ki ne látná, hogy itt, a katonailag szervezett „népszövetség" cégére alatt égy jezuitikus ízű hatalmas propagandával állunk szemben, a melynek végső célja a lelkek felett való gyámkodás, azoknak állandó kiskorúságban tartása ? Nos, róm. kath. szempontból jól érthető törekvés, a melynek azonban ellenszerét nem volna könnyű nekünk sem megtalálni ... Tévednénk azonban, ha azt vélnők, hogy a nagygyűlés munkaprogrammja e sociális kérdésekkel kimerült. Korántsem, sőt e kérdések is csak hátterét képezik egy nagy, egy igen erélyes törekvésnek, a mely ez egy mondatba foglalható össze: „emancipálása a r. kath. egyháznak minden állami befolyás alól, hogy így teljesen felszabadúlva az őt feszélyező jogi helyzet adta korlátok békóitól, összes erőit teljesen rászentelhesse a nagy feladatra, a melynek neve: rekatholizáció az egész vonalon." Erre a célra irányulnak azon ugyancsak határozati erőre emelt javaslatok, a melyek a „katholikus népiskolák védelmét", „a közoktatásban mutatkozó elfajulás ellenszereit", „a hitvédelmi szervezkedést" stb. tartják szem előtt, mindenekfölött azonban a katholikus autonómiáról szóló, ugyancsak határozati erőre emelt javaslat,