Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-10-05 / 40. szám

375 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 A hazaszeretetből nem következik az idegennek sem kicsinylése, sem gyűlölete, hanem nem egyéb ez, mint természetszerű következménye annak, hogy a szegény gyarló ember nagyon téved, ha ő azt hiszi, hogy ő képes az egész emberiségnek szolgálni. Kisebb az egyes ember, csekélyebb az ő hatalma a nagy emberiséghez képest, hogy sem ő az egész emberiségnek tehetne olyan szolgálatot, a minőt hazájának igen is tehet. Két ösztön hatja át az embert, két rugója van az ember cselekvésének, mely két ösztönre vezethetünk vissza mindent: az önzés és önzetlenség. Ámde az önzetlenség legmagasabb foka az önfeláldozás. Az ember, a hazafi hazájáért feláldozhatja magát, de az egész emberiségért való önfeláldozás eszméjéhez kell, hogy mi gyarló emberek az istenség fogalmát csatoljuk. (Éljenzés, taps.) És azért, ha az evang. keresztyén hazáját nemcsak szereti, de hazájáért áldozatra, önfeláldozásra kész, akkor teljesíti ő keresztyén kötelességét is. Rázga Pál énnek adja példáját ... A hazaszeretet lelkesítette őt, hogy a törvényesen átalakult magyar alkotmány és a magyar szabadság védelmére keljen, ennek védelmére lelkesítsen és szervezze a nemzet-őrséget és mint tábori lelkész vonuljon ő is a harctérre. De hazaszeretete mellett igazságszeretete teszi őt valóban nagygyá. Az a hadi törvényszéki bíróság, a mely felette ítélt, bírt olyan taggal, volt közöttük olyan tag, a ki szívesen nyújtott volna módot arra, hogy Rázga megmentse életét. És azt a kérdést intézte hozzá: ugyebár kényszer hatása alatt cselekedett, midőn a nemzetőrökhöz hazafias szónoklat9kat, lelkesítő beszédeket tartott. És az evang. lelkész az igazságtól nem tágított és nyíltan bevallotta, hogy a mit tett, azt önszántából, szabad akaratából tette. Rázga Pál a hazafiság példányképe és az igazságszeretet példányképe. Ez igazságszeretete teszi az ő halálát az önfeláldozás halálává; mert ha igazságszeretete nem oly nagy, ha talán nem is menekül a börtön elől, életét és ezzel családjának existentiáját is megmenti bizonyára. De nem kevésbbé szerette ő az igazságot, mint házáját és ezért, mint a hazaszeretet és igazsá^szeretet vértan uja halt meg. És midőn már látta, hogy csak percekig tart élete, imádkozott Ez imádságát talán az őt kisérő lelkésztársának emlékezete tartotta meg számunkra. Mint valódi keresztyén imádkozik, áldást kér családjára, áldást kér gyülekezetére, áldást kér Pozsony városára. És midőn a felkelő nap megaranyozza a tájat, áldást kér mindenre, a mit szeme még megpillanthat, áldást kér még azokra is, a kik őt halálra ítélték, de utolsó szava még is ez: áldja meg Isten hazáját, tegye drága hazáját szabaddá és boldoggá. És midőn mi most egybegyűltünk megújítani Rázga Pál pozsonyi evang. lelkész emlékezetét, midőn a pozsonyi ünneplő gyülekezetnek egybegyűlt tagjaival kegyelettel emlékezünk meg róla, fájó szívvel azt kell mondanunk, hála legyen azért, hogy evangelikus egyházunknak ilyen fiakat, ilyen lelkészeket adott az Isten gondviselése; és adja az isteni gondviselés, hogy ha válságos időknek nézünk elébe, ismét legyenek ilyen lelkészeink. És midőn mi lelkünkben megújítjuk Rázga Pál emlékét s itt e szerény emléktáblát a pozsonyi egyszerű lelkészlak falában felavatjuk, azzal távozunk, a mi Rázga Pálnak utolsó imája volt: Isten áldd meg hazánkat, tedd szabaddá, tedd boldoggá és a függetlenség lelke, a békességnek szelleme honoljon felette ! Ezt adja az Isten! (Huzamos, tartós éljenzés !) . . . Szűnni nem akaró lelkes éljenzés és taps volfc a hallgatóság válasza a nagyszabású beszédre, a melyet közben is többször zajos éljenzés szakított meg. A beszéd elhangoztával lehullott az egyszerű, de ízléses fekete márványtábláról a lepel s előtűntek a nap sugaraiban ragyogó aranyos betűk, a lapidáris tartalommal: „E házban lakott 1846—1849 RÁZGA PÁL pozsonyi ág. hitv. evang. lelkész, a magyar szabadság vértanuja. Légy hív mind halálig! Ján. Jel. 2. 5." Most a leleplezett emléktábla alá áll a theologiai ifjúság képviselője, Horémusz Pál IV. éves theologus, s társai nevében aranyrojtos nemzeti szinű szalaggal díszített gyönyörű babérkoszorút akaszt reá e rövid szavakkal : Annak, a ki meg tudott halni, a mikor kellett, a hazájáért: azok, a kik, ha majdan kell, szintén meg fognak tudni halni a hazáért! . . . Szebb és tartalmasabb, a vértanú elődhöz s a theologus ifjúsághoz méltóbb beszédet valóban nem mondhatott volna . . . Nem is maradt szem köny nélkül . . . Még dr. Dobrovics Mátyás, a pozsonyi ev. egyház lelkes és érdemdús elnöke mondott a nemes bárónak rövid szavakban köszönetet, igérve, hogy az utódokban a vértanú előd lelke fog élni mindenkoron ; mire felzendült a theologusok ajkán a fenséges Hymnus: „Isten áldd meg a magyart!" s már is ezernyi nép ajkáról szállt az égfelé az imaszerű ének, melyben bánat, vád, kiengesztelődés és hitteljes remény olvadnak össze fenséges harmóniába: „Megbűnhődte már e nép A multat s jövendőt." S ezzel a fenséges ünnepély méltó véget ért. VI. Az E. E. E. Gyámintézet közgyűlése. A nagyközönség szétoszlása után az e. e. e. gyámintézet elnöksége, a kerületi elnökségek s az érdeklődők nagy száma a nagy templomba vonult be, hogy a keresztyén szeretetmunka áldott oltárán áldozzon. Minthogy a közgyűlésről az egyesület hivatalos lapja, a „Gyámintézet" fogja kiadni a szokásos ünnepi számot, magunk ezúttal — elébe nem akarva vágni a különben is nemsokára megjelenendő hivatalos tudósításnak — csak inkább a külső keret képét rajzoljuk meg. Az ülésnek kiemelkedő mozzanatát képezte Gyurátz Ferenc püspök elnök magas szárnyalású megnyitója, a melyben mindenelőtt kegyelettel emlékezett meg a gyámintézet kiváló halottairól, br. Radvánszky Béla vil. elnökről, Baehát Dániel püspökről és Kacziány Gusztávné ürnőről, ki 40,000 koronás alapítványával tette emlékét áldottá és halhatatlanná. A gyámintézet e nagy halottainak emlékét kegyelettel örökíti meg jegyzőkönyvében. B. Radvánszky Béla vil. elnök elhunytával megíiresedés a vil. elnöki méltóság, ez választás útján lesz betöltendő, a melynek megejtésére nézve a közgyűlés a szükséges lépéseket meg is tette, felszólítván a gyülekezeteket, hogy szavazataikat az elnöki méltóságra az egyházi elnökséghez küldjék be. A szavazatszedő bízott-