Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-09-28 / 39. szám

345 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ . 1906 főpásztorunkra és egyházunk .jelen és távollevő minden egyes tagjaira, hogy virágozzék közöttünk az Istennek országa a megváltó Jézus nevének dicsőségére. Amen. Több ízben szakította meg a jelenlévők helyeslése e beszédet, melynek elhangzása után a felügyelő átadta az új püspöknek hatalma jelvényét, a kerület pecsétjét s ez a következő szép székfoglaló beszéddel elfoglalta elnöki székét: Nagyméltóságú egyházkerületi felügyelő Úr! Mélyen tisztelt egyházkerületi Közgyűlés! Magasra emelt az egyházkerület híveinek bizalma, a legmagasabb polcra, melylyel egyszerű alkotmányunk értelmében rendelkezik. S midőn imént az Úr házában letettem az esküt s midőn most e fényes gyülekezetben az egyegybegyülteken végig jártatom szemeimet, azon eskünek minden egyes tételénél, e gyülekezetben minden egyes egyházi és világi tagjának láttára, megdobbant szivem, mert azt kérdeztem magamtól: Ember! Van-e erőd, hogy mind azt teljesítsed, a mit fogadtál? Van-e bátorságod élére állani azoknak, kiket multjok, jelenjök egyaránt, szent egyházunk legjobbjai közé soroz? És az órának reám nézve természetes hangulatába, a megindultság hangulatába csak egy szót, egy imádságot, egyetlenegyet tudok beleszőni: „Kérlek Uram, tarts meg ! Kérlek Uram, adj jó előmenetelt!" (118. zsoltár 25.) Midőn a multat, egyházkerületünknek múltját vizsgálom és tanulmányozom, e multat, melynek utolsó 40 évét, kis kivétellel, a kerülettel átéltem magam is, szerény lelkészi állásomban, hol mint csendes szemlélő, hol mind igénytelen közmunkás, e helyen, melyen most én állok, oly férfiak alakjai tűnnek fel lelki szemeim előtt, kiket életükben a kartársak rajongó tisztelete vett körül, kiknek sírjára a bálás egyház kegyelete az emlékezet glóriáját árasztja ki. Székács, ki a gyenge ifjút pappá avatta, Szeberényi, a tudós, ki bölcs tanácsával támogatott, Bachát, a szeretett jó barát, kit vérző szívvel láttam csak közelebb sírba szállni, közben az — Istennek hála, még köztünk levő Sárkány, apostoli szelídségű atyai barátom, kinek egész múltja tündöklő visszatükrözése a keresztyén világ alapdogmájának: „szeressétek egymást /" (I. Ján. III. 18.), kiknek én most nyomdokaikba lépni vagyok hivatva, lelkem igaz, becsületes szándékával méltó utódul, lelkem részrehajlatlan mérlegén megítélve gyenge utódul, ha „Te meg nem tartasz engem Isten, ha Te magad nem adsz jó előmenetelt /" „ Tarts meg azért Uram s adj jó előmenetelt!" De hallom az én üdvezítő Jézusomnak nyájasan biztató szavát: „Én elbossátlak Tégedet annak aratására", melyben nem Te munkálkodtál; egyebek munkálkodtak, Te az ő munkájokba állottál." (Ján. 4. 38.) „Aratni ott, a hol nem vetettünk", közfelfogás szerint ugyan kétes értékű dolog, de aratni nagy elődök vetette magvetését, egyben lelkiismeretes buzgó magvető munkában előkészíteni az utónemzedék javára az új aratást, világ és egyház felfogása szerint jó és nemes munka. S erre vállalkozom erőmnek az Úr által nekem adatott mértéke szerint, eszemben tartván a nagy apostol buzdító szavát, melylyel a „püspökséget jó munkának nevezi" (I. Tim. 3. 1.). Munkának, mely mint magvetés, aratásra számithat, mert mondja az Úr: „Az én beszédem nem tér vissza üresen hozzám, hanem megcselekszi, a mit akarok és szerencsés lészen azoknál, a kikhez küldöttem" (Ésaiás 55. 11.). Az Úr igéjének hirdetése, tanítása volt magvető munkám évtizedeken át eddig is : Veletek, Ti szeretett lelkésztársak együtt fáradozva abban, kiki a maga hívei körében, egyházban, iskolában, a hívek örömében bánatában s ha e szent munkánkat említem első sorban mint olyant, melyre Veletek, nagytiszteletű Urak, jogosítva és kötelezve leszek a jövőben is, bárhová is hívjon az elfoglalt új hivatalom, kérlek Titeket, valamint magam részéről fogadom én, hogy ez nem lesz és nem lehet más munka, mint annak az Egynek, annak a szentnek tanítása, a „ kin kívül nem adatott más üdvösség és más név, melyben megtartassunk, mint a Jézus Krisztus neve egyedül" s az elhintett mag nem lehet más, mint az életnek beszéde, mely, ha menny és föld elmidnak is, örökké megmarad, ágostai hitvallásunk értelmében a meg nem változtatott igazi szentírás! Ezzel és ebben állunk és élünk t. közgyűlés. És ha nem papi talárban állanék is itt. ha mint egyszerű fia és polgára szent egyházunknak szóllanék is ma, csak azt mondhatnám, a mire egykor nagy Székácsunk tanított minket; „a biblia, a biblia egyedül a fegyver, mely egyházunk életét biztosítja és védi." S a mint egyfelől sajnálkozva látjuk, hogy az egyház és a vallás iránti közönyösség eme sokat felpanaszolt korában a közönyösség csak ott mutatkozik, sőt válik egyenesen ellenséges indulattá, a hol a magvetést az arra hivatott kéz nem gyakorolja azzal az apostoli hűséggel és buzgósággal, melyen kötelezve van, látjuk ellenben ott, a hol az ősök hithűségének és el nem lankadó buzgóságának élő mintaképe a lelkipásztor, még a legkisebb község is egy-egy Sionná lesz, melynek sziklafalán megtörik a vész ádáz támadása s népe, legyen bár kicsiny, „lelki házzá alakul, mint Péter apostol követeli, tagjai magok az élő kövek, választott nemzetség, királyi papság, szent nép, oly nép, melyet Isten sajátjának tart, hogy annak csodadolgait hirdessék, ki minket a sötétségből az ő csodálatos világosságára elhívott" (I. Pét. 2, 5—9-), mert ott terem meg még ma is az a világi férfiú, ki mint egyházának hű fia, a szent munkában nem hagyja magára szegény lelkipásztorát, ott az a család, mely „még tiszteli az Urat" (Jós. 24. 15.), ott az a gyülekezet, mely Istenén és magán kívül nem szorulva senkire, áldozatkészségében elmegy önként és örömest erejének véghatáráig, ha egyházáról, papjáról, iskolájáról, tanítójáról van szó. S itt csak egy kérelmem a nm. egyházkerülethez és annak minden egyes világi fiához és leányához, kiket az Ur anyagiakban megáldott, hogy a hol ily helyeink vannak és hála Istennek vannak, melyeken lelkész és tanító ereje szakadtáig kiizd lelkesen és híven e szent munka teljesítésében, ne nézzük munkáját kicsinylőleg, de segítsük — — — míg nem keső! Eszmetársulás fonalán tolul ajkaimra a nagy mondás: „a kié az ifjúság, azé a jövő!" és ama másik: r

iaz egyháznak veteményes kertje az iskola". Napjainkban mind nagyobb lesz azon iskolák száma, melyeket az állam vagy a politikai községek vesznek kezükbe. Nem vonom kétségbe ehhez való jogukat. De hangsúlyozom, hogy e változás fokozott kötelességet ró a mi egyházunkra is. A gyermek zsenge szivébe már korán elhintett mag, a vallás, az egyházszeretet jó magja, ez az, mely „aratásnak" reményére jogosít s itt még a „coge intrare" elvnek alkalmazásától sem idegenkedném, csakhogy a vallásnak tanai minél korábban és minél huzamosabb ideig lelkes és arra hivatott kezekből plántáltassanak a gyermekek szivébe. Az államsegély, a közalapi segély kiosztásánál, ezen munkát, a vallásoktatást, különösen ott, a hol az az illető anyaegyház által nem díjazható eléggé, a missiói helyeken kívánnám különösen tekintetbe venni.