Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-08-17 / 33. szám

289 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ . 1906 olvassa, mivel az önkénytelenül is a templomi istentiszteletet juttatja eszébe. Sőt megkívánnám azt is, hogy ezek a prédikációk erősen kidomborított főtételekkel s dispositiókkal bírjanak. Ezt azért hangsúlyozom, mivel újabban egyesek szeretik az ilyeneket mellőzni. Pedig nincs igazuk. Az egyszerűbb léleknek szüksége van azokra a megálló pontokra, a minőkre egy dispositióval bíró beszédben többször akadunk, mert neki a dolog így könnyebben megérthető, könnyebben megtartható. Sokkal célravezetőbb, ha egy gazdag kiállítást részletekben, hogy úgy mondjam, egyes szekrényekben mutatunk meg valakinek, mintha csak úgy rendszertelenül állítjuk eléje. Utóbbi esetben a képe könnyen elmosódik. S a prédikálásnak amaz általam sürgetett alakja azért is jobb, bár a másiknál nehezebb, mivel magát a szónokot is fegyelmezi s óvja a netáni kalandozástól. A másik feltétel, melyet a Postillába felveendő beszédeknél kikötnék, az volna, hogy azok igazán evangyélmiak legyenek, az evangyéliom szellemét leheljék s az istenországa igazságait minden skeptikus ingadozástól menten a magok krisztusi mivoltában hirdessék. De legyenek másrészt korszerűek is, vagyis olyanok, hogy a mai ember lelki igényeit s életviszonyait tartsák szem előtt. S alkalomszerűeknek is kell lenniök, vagyis az egyházi évhez alkalmazkodva, annak időkénti alapgondolatait juttassák kifejezésre. Styláris tekintetben pedig egyszerűek és népiesek legyenek, hogy azokat a legegyszerűbb ember is megérthesse. Ezen szempontból kerülni kell bennük úgy a nagyon elvont és az átlag-ember felfogását túlhaladó tárgyakat, valamint a csikornyás beszédmodort is, mivel a könyvnek minden rendű hívek otthonába bejutni lesz hivatása. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a beszédek irálya szép s elegáns legyen, a mely kerül minden póriasságot, mivel a szép stylus a hatásnak szintén egyik jelentékeny eszköze. Kivánatos volna továbbá az is, hogy a Postillába kerülő összes dolgozatok eredetiek legyenek, hogy így a korunkbeli evang. papi írónemzedék e Postillával mintegy emléket állítson önmagának. Miután e könyvnek az lenne a hivatása, hogy az ev. családoknak, — hogy úgy mondjam — házi papja, a házi istentiszteleteknek agendája legyen, szükségesnek tartanám abba — a legtöbb Postilla mintájára — a feldolgozott textusokat is egész terjedelmükben felvenni. Ez által kezébe adnánk híveinknek a vezetőfonalat s az írásban kevésbé jártas olvasót megkímélnék a hosszas keresgéléstől s netáni botorkálástól. Paulik János, (Vége köv.) nyíregyházi ev. lelkész. Lelkész és felügyelő. A midőn e cím alatt írok, tollamat korántsem szándékozom epébe mártani, egymásra utalt két tényező között békétlenséget szítani, szerzett jogokat érinteni. Nyíltan és egyenesen kijelentem : célom a jog és igazság megvédelmezése és — talán a tizenkettedik órában, de mindenesetre az utolsó, a döntő perc, a most tartandó kerületi gyűlések előtt teendő óvás a hazai protestáns egyházak újabbkori életében jelentkező oly törekvés ellen, a melyek esetleges diadala egyházunkra kiszámíthatatlan károk özönét hárítaná. Mind sűrűbben halljuk, olvasunk róla (és mi tagadás benne, mi lelkészek, beszélgetünk is róla eleget, t. i. arról), hogy a gyülekezeti és közegyházi életben az ú. n. lelkészi, egyházi tényezők homogenitása az ú. n. világi, nem lelkész tényezőkkel szemben egyre jobban háttérbe szorul, a „viláyi

l

i elem hatásköre, befolyása a vezetésben, tekintélye fel és lefelé egyre erősödik s mivel ez másként nem lehet, a „lelkészi", egyházi elemé egyre gyöngül. Beszélgetéseink során aztán gyakran eszmét cserélünk a felől is, hogy : mért van ez így és jól van-e ez így? Arról, hogy mért van ez így, hogy mért jelentkezik ez a törekvés a hatalmi túltengésre, nem sok szót kell mondanom. Hiszen a nagy világon mindenütt az érdekek, befolyások és hatalmi törekvések harcának forgatagában él az ember, a föld gyarló fia és valóban szerencsésnek nevezhetem hazai ág. h. ev. egyházunkat, hogy a Gondviselés Urának kegyelme mindezideig megkímélte Sionunk falait az érdekösszeütközések e mindenkép bántó, szomorú harcától, hogy e túltengő törekvések csak most, a szabályrendelet-alkotás e zűrzavaros világában kezdenek rést törni akarni autonomikus egyházszervezetünk évszázados bástyáin. Tehát miért jelentkeznek e törekvések most? Mert most folyik a szabályrendeletek gyártása, mert most tili egész gyönyörrel diadalát az a törekvés, hogy egyházközségeink és általában egész hazai evang. egyházunk életét nem a Krisztus evangéliumának az életet egyedül helyesen irányzó szeretet, szabadság, igazság szellemére, hanem tisztán a jogra, a törvényre, a paragrafusra, a betűre, a lelketölő korlátok közé kell fektetni. Hiszen ma már ott tartunk, hogy egyházi összejöveteleinken nem az evangéliumból, de a paragrafusokból idéz mindenki, nem a Krisztust, de a szabályrendeletet hívja fel tanulságul mindenki és lehetne nekem a Krisztus evangeliuma alapján százannyi igazságom, mint van esetleges ellenfelemnek, de szóljon ő mellette csak egy piciny paragrafus: nekem biztosan vesztett ügyem van. Szilárd alapra építette Krisztus az ő anyaszentegyházát : a hívő sziv lelkes ragaszkodására ő hozzá. De mi, magyarországi ág. h. ev. egyház ezt a szilárd alapot félelmesen gyarló eszközökkel akarjuk az utókor számára biztosítani: a szellemet, a lelket, az odaadást, az érdeklődést, az egyéni szabadságot és ennek tiszteletreméltó megnyilvánulásai mellett egyedül támadó nemes lelkesültséget elfojtó paragrafusok özönével. A „hegyen épített város" alá lazán összefüggő agyagtömböket rakunk a hitnek és evangeliumi szabadságnak sziklaalapjai helyett. Mi természetesebb tehát, mint hogy akkor, a mikor a közegyházi élet ilyen erős átalakulást mutat a „szabályrendeletek" felé : minden tényező igyekszik a maga „jogait", befolyását, hatalmi erejét biztosítani, sőt ha lehet, továbbterjeszteni, esetleg mások rovására megnövelni. Ez az alkalmi oka annak, hogy — mint ujabban mindenfelé, vagy legalább is sokfelé tapasztalható egyházunk életében—az ú. n. világi elem, vagyis az egyházközségi, egyházmegyei, egyházkerületi és egyetemes egyházfelügyelői elem hatáskörének megállapításánál a lelkészi elem határozott sérelmével kell találkoznunk. Lényeyi oka e törekvésnek pedig abban áll, hogy az érdekelt lelkészek nem mindenütt vették tán észre e jelenségeket, vagy ha észre is vették, nem szállottak vele szembe kellő erélylyel, bízva abban, hogy a józan belátás, egyházunk jól felfogott érdekének ismerete vissza fogja tartani az ú. n. világi elemet efféle túlkapásoktól. A Krisztus szolgáinak szelídsége indokolt is az ő egyháza életének minden jelenségében, csak ott nem, a hol nem az egyén jogáról, érdekéről van szó, de az állás, a szolgálat történetileg adott és a Krisztus egyháza jövőjének érdekében szeplőtlen tisztaságában továbbra is megvédelmezendő tekintélyéről. Itt — nézetem szerint — kell, hogy véget érjen a lelkészek részé-