Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-01 / 22. szám

198 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 1906 •— csekély különbséggel — ugyanazon kivitelű énekek divatoznak. És a művészi mérték sem mutat szembeszökő eltéréseket. A templomi kórus kifogástalan precizitással működik mindenütt. Nem is csoda, mert erős zenei képzettségű és a közönségesen felül emelkedő hangú egyénekből van összeállítva valamennyi. Hanem minden művészisége mellett, eltéveszti azt a hatást, melyet tulajdonképen előidézni van hivatva. Hivatva volna arra, hogy Isten és az ember közötti viszony megjelölésével, emebben gyöngeségének, tehetetlenségének, kicsinységének érzetét keltse s amannak végtelen jóságát, de büntető hatalmát is hirdetve : leborulni kényszerítse a véges életű, bűnös halandót. De nem éri el e célt. És vájjon miért? Azért nem, mert a szinpadi, külső hatást keresik; s míg a fül és szív elandalodik a bájos zene alatt, a lélek érintetlenül marad. Ezzel épen ellenkező a mi egyházi énekeink hatása Nincsen bennük kiilső szépség, nincsenek hizelgően, fülbemászóan, kellemesen gördülő változatok, hanem puritán módon egyszerű szövegben és zenében. De meg is rázza a gyarló földi teremtés lelkét, midőn száz, meg száz hívő ajkáról tova száll a meredek boltíveken! Nincs más hangszer a francia templomokban is, mint az orgona. Ez kiséri a hívek énekét, melyben a vezető szerepet a nők viszik, míg a férfiak inkább csak segítenek nekik. Korrekt, kifogástalan ez az ének zenei tekintetben és az embernek lelkéig ható. Az ütemeknek kétszeres-háromszorossá való nyújtása teljességgel hiányzik, a mi pedig kiilönözen a hazai reformátusoknál olyan megrögzött rossz szokás. Egyetlen disszonáncia bele nem merészkedik az Egekig emelkedő, buzgó énekbe; nálunk meg az orgona — legalább féltaktussal — mindig a hívek előtt jár; s az sem szokatlan, hogy mély, vagy középhang helyett visszatetsző, magas torokhang tolakszik bele az áhítatba. Még a magyar egyházi énekek azon módon vannak, a mint Szenczi Molnár Albert, Geleji Katona István és néhány más XVI—XVII. századbeli reformátor megcsinálta : addig a franciák a modern énekszövegnek a legkiválóbb modern zeneköltők útján szereztek dallamot. A reformáció kezdetén Marót Kelemen, XVI. századbeli francia költő fordította le a zsoltárok egy részét és írt néhány templomi éneket. Azonban az új tanokhoz való szitásáért száműzetett. Innen visszatérve, hogy ismét kegyeibe jusson az uralkodónak, I. Ferencnek, felhagyott a zsoltárfordítással és megszakított minden érintkezést a protestánsokkal. Az összes zsoltárokat Conrart, XVI. Lajos korabeli író, a francia akadémia egyik alapítója gyűjtötte össze és bocsátotta egyháza rendelkezésére. A protestáns egyházi énekköltészet szépen virágzott a Szent-Bertalan-éji vérengzésig, mely alkalommal a felekezet főbb és vezető emberei áldozatul estek, vagy Svájcba menekültek az üldöző kath. papság elől. Emiatt szünetelt egy teljes századon keresztül. Csak a XVIII. század második felében lendül fel újra, mikor, részint a svájci testvérektől a már kész énekanyagot átveszik, részint a német egyházi költészet virágait ültetik át francia nyelvre, részint pedig számos eredeti ének keletkezik. A zeneszerzők közt ott találjuk Händel, Bethoven, Mozart világhírű nevét is. A mult század 80-as éveiben a marseillei zsinat határozata alapján összegyűjtik a zsoltárokat és énekeket egy kötetbe. Vagy új formába öntik a régieket, vagy egészen újakkal cserélik ki. Annyi bizonyos, hogy a mieink, költői értékre és hatásra jóval mögötte maradnak ezeknek. Pedig hány kerületi-gyűlés és zsinat határozta már meg az énekeskönyvek átalakítását és a Biblia újabb fordítását. Erre — kétségkívül — nagy szükség van, mert a régi nyelvközépkori kifejezései már tünő félben vannak, vagy már feledésbe is ment egy része egészen. így a szöveg, a mai generáció előtt, ha nem is érthetetlen, de minden esetre homályos. Van aztán még egy más nagy ok az újításra. Számos olyan,kitétel fordul elő egyik-másik régi énekben, melyek már semmi esetre sem illeszthetők be a mai ízlés keretébe. írónk is volna néhány, csak hozzá kellene fogni energikusan, és kevesebb versengéssel a végleges elintézéshez. Sokat nyerne vele az egyház. A francia protestánsok, főkép a reformátusok istentiszteletének rendje sokban különbözik a miénktől. Délelőtt tizenegyedfél órakor gyűlnek össze a templomba. Mindaddig csöndben van mindenki; mig a pap fel nem megy a szószékbe. Tulajdönkép ezzel kezdődik minden. Elöljáróul elénekel a közönség egy rövid, hét soros fohászt, a mely Istenhez és Jézushoz van intézve. Azután a pap könyörög, minek végezte után felolvassa az éneklendő zsoltár, vagy dicséret szövegét, a mely különben a szószéktől jobbra is balra is ki van függesztve egy fekete táblán. Minden éneket ima követ; az előbbi alatt állnak a hívek, az utóbbit meghajtott fejjel, a padokra borulva, hallgatják. A prédikációt illetőleg nincs különbség; ép úgy felveszi és megmagyarázza a szent igét a pap, mint nálunk. Utolsó funkciója az áldás. Kiterjesztett karokkal, halk remegő hangon könyörög Istenhez, hogy a gyülekezetet megáldja, megsegítse, javaival elhalmozza és védelmezze ; áldja meg a hazát és nemzetet. Ez utóbbi, kimaradhatlanul, mindig benne van az áldó imában. Az istentisztelet alatt a lelkész állandóan a katedrában van és, hangos szóval, innen vezeti a ceremoniális külsőségeket. Befejezésül a 3. dicséret utolsó verse szolgál: Gloire soit au Saint Esprit! Gloire soit au Dieu-le-Pére ! Gloire soit an Jésus-Christ! Son immense charité Dure ä perpétuité ! (Dicsőség a Szent-Léleknek! Dicsőség az AtyaIstennek ! Dicsőség Jézus Krisztusnak 1 Végtelen könyörületessége az örökkévalóságig tart! Úgy találtam, hogy a különféle nemzetű protestáns papok prédikációját nemcsak a formai és előadásbeli sajátságok, hanem a tartalmi ellentétek is élesen elkülönítik egymástól. És ez természetes is. Mert egyrészt a szokás erőszaka köti, másrészt meg kell hajolni a nemzeti felfogás és gondolkozás különfélesége előtt. Míg nem egy magyar pap, bizonyos következetességgel, állandóan csak a földi vagyon és gazdagság ellen prédikál s az Úr szolgájának, a lelkek őriző pásztorának fohászába ugyanannak ajkairól beledisztelenkedik olykor az embernek, a gyarló embernek gyarló beszéde is: a francia prédikátoroktói ilyesmit nem hallottam; ezek mintha nem tévesztenék soha szem elől azt a nemesebb ideált, melynek képét a mi hitvallásunk rajzolta meg. Kicsinyeskedések sikamlós, sáros útjára igazi pap nem is tévedhet. Örökéletű nagy igazságok ragyognak előtte, melyeknek kebelé magába rejti a haza, a szeretet, a család, a becsület szent fogalmát. És ez elég fényes, elég világító fáklya. Gagyky Dénes: Hornyánszky Viktor cs. és kir. udvari könyvnyomdája Budapesten.