Evangélikus Őrálló, 1906 (2. évfolyam)

1906-06-01 / 22. szám

1906 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 179 Te tanácsod nélkül Semmi fel nem épül. Megtörni óh, jöjj el hát, — Sátán birodalmán Mert ez körülöttem jár Vesztemet óhajtván! Hogy el ne ejthessen már: Védj e földi pályán! Adj győznöm telette, Méltóan nevedre! . Mert hogy ha Te nem tartsz fel, — Bizony elvesznem kell! S testemet ha itt hagyom, Hogy örömbe menjek, — — Bár mikor száll le napom — Kegyesen engedd meg: Bűnömet megvallva Térjek nyugalmamba ; Meg ne rendüljön hitem, — Lakásom menny legyen! Jeszenszky Károly. Thurzó György imádsága. A francia protestánsok istentisztelete. Idegenben, ismeretlen népek közt bolyongó emberen az elhagyatottság, az egyedüllét érzése teljes erővel tör ki s lelkét bizonyos búskomor hangulat lengi át, ha képzelete visszaszáll a messze hazába, távollevő kedvesei, szerettei közé. És ilyenkor lázasan, töprengve keresi a helyet, az alkalmat, a hol megnyugvást, benseje számára pihenést talál. Istenhez emelkedik az elme, megalázkodva, forró fohászban nyilatkozik meg mindenhatósága előtt a szív és szent Házában arcra borulva imádja az Úrnak nevét a teremtés romlandó porgyermeke. A fáradt utas tévedező léptei a templom felé irányulnak; vigaszt, könnyebbülést nyújt a hittestvérek éneke, erőt, kitartást a lelkipásztor könyörgése. Épen ezért soha nem fogom elfeledni életemben Genfet. Európán keresztül itt nyílt meg etőttem először a templom ajtaja. A kit biztos cél, a tudás, az ismeretek után való vágyakozás űz tova : arra nézve törekvéseinek, vágyainak ideálja alkotja az Istenséget. így aztán könnyebben megfeledkezik, mint más, a világ hatalmas Alkotójáról, a földek és tengerek Parancsolójáról. Az ész az okozatot kutatja, annak mélységes titkairól emelgeti a fátyolt, hogy megmutathassa azokat valahánynak ; az Ok, a teremtő Erő csak akkor ötlik gondolatába, mikor a harangok zugó szava a lélekig röppen s öntudatra ébreszti, minden izében megrázza a vétkes, a bünős, a halandó embert. De az ébredés után, a lekötött képzetek szárnyrajutásával, annál forróbb óhajtással hívja segítségül a mindenek Atyját. Egyedüli bizodalma 0, távol vannak tőle mindenek, a kik védelemre, támaszra kezüket nyújthatják. Egy szürke, ködös vasárnap délelőtt a genfi-tó partján, megdicsőült királyasszonyunk halottas háza, a Hotel Beau-Rivage előtti ligetben üldögéltem. Lenn, a tó tükrén, apró „mouette"-k (kis hajók), mint megannyi fecske siklottak tova, minden irányban; fenn, a sétányon, az emberek, külsejükben, magatartásukban egyszerű, puritán emberek, kisebb-nagyobb csoportokban ődöngöttek vidám arccal, mosolygó ajakkal. Egyszerre a Pétertemplomban megszólal a harang: száz és ezernyi ember emeli le kalapját és kulcsolja kezeit imára. Födetlen fővel, meghajtott derékkal rebegi el rövid imáját valahány. Az utca visszanyeri aztán rendes képét. Bámulatos hatalmas épület Szent Péter-temploma. Klasszikusan egyszerű, de hatása annál erősebb. Nagy igazság az, hogy nem a cifra, a rikító, hanem csak az egyszerű lehet művészien szép. A főbejáraton át léptem az egyházba. Az ajtóval szemben a predikálószék. Jobbról-balról hosszú padsorok, melyekben — a mi szokásainkkal ellenkezően — vegyesen, férfiak és nők együtt ülnek. Az óriási orgona mély, bugó hangja végig szaladt a templomon s valami szomorú, temetői zokogással verődött vissza a falakon. Az ősz pap, igazi pátriárka, ihletett ajakkal imádkozik az örökké élő Isenhez. Nem volt beszédében egyetlen szóvirág, egyetlen tartalom nélküli frázis; taglejtésében, arcjátékában egyetlen természetellenes póz, egyetlen hatásvadászó mozdulat. Oly igaz és egyszerű volt egész teljességében, mint az ige, melyet hirdetett; tiszta és átlátszó, mint a harmat, mint a kristály. Ügy is átjárta a szivét mindenkinek ! Bolondja voltam a művészetnek egész életemben ; lett légyen színház, vagy festői remek: egyformán lekötött mindenik. Wagner operái ép úgy érdekeltek, mint a magyar cigány népdalai, vagy az egyházi zeneszerzők ájtatos, de gyakran unalmas és fárasztó muzsikái. Valaha anilyen élvezettel hallgattam az egri kath. székesegyházban a Lányi Ernőtől vezényelt énekkart! Hogy magas, Magyarországon tán páratlan nivón állott ez a zene, arról Lányi művészi zsenije és renomméja kezeskedik. Hányszor elgondoltam akkor, hogy mily feltűnő a különbség e közt és a protestáns egyházi zene közt. Emez rideg, vontatott s telve egyszerűséggel; amaz színes, teátrális hatású, csengő-bongó, világias szépségeket tár fel: mindkettőnek alapjellemével párhuzamosan. A bécsi Szent István-templomban, a párisi Notre Dame-székesegyházban, a milánói dómban, a velencei Szent Márk-templomban: tehát a világ — körülbelül — négy legnagyobb kath. katedráléjában, majdnem ugyanazon szabású, ugyanolyan eszmei tartalommal biró és