Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-06-09 / 24. szám
248 EVANGEL lliUS ŐRÁLLÓ 1905 a szó életet nyert előttem, fölébresztette szendergő lelkemet." Miss Sullivan egy levelében igy írja le ezt a Helén életében korszakot alkotó eseményt: „A kezére ömlő víz s az erre oly gyorsan következett magyarázat meglepte Helént. Elejtette a korsót s úgy állt ott, mintha lábai a földbe gyökereztek volna. Arca földerült, megvilágosodott. Újra meg újra elmondotta ezt a kedves szót: víz. Egészen föl volt hevülve . . . Pár perc alatt vagy harminc új szót tanult meg." Talán még soha sem írták le ily közvetlenül ezt a minden gyermek lelkében végbemenő legfontosabb eseményt: a szó s a hozzá tartozó fogalom találkozását s összekapcsolódását a lélekben, az első lépést a tudatos gondolkodás felé. A mint hogy Keller Helén önéletrajza tömérdek tanulsággal szolgál a psychologusnak, a ki a beszéd keletkezését s fejlődését tanulmányozza. A mint egyszer kinyílt a lélek, rögtön megszabadultak a benne rejlő erők a nyomás alól, a mely eddig lenyűgözte Őket. A kis leányt szinte lázas vágy^ fogta el, hogy mind újabb s újabb szókat tanuljon. „Új szavaim a világot előttem széppé és virágossá tették, mint Áron botja. Alig lehetett volna boldogabb gyermeket találni, mint én voltam ama nevezetes napon. Eletemben először kívántam, hogy bár hamar jönne el már a holnapi nap", — mondja az önéletrajz. Ettől fogva gyorsan ment a tanulás. Természetesen eleinte csak szemléleti oktatás volt a tapintás s a szaglás segítségével, a tanítvány csak olyan szavakat tanulhatott- meg, a melyeket érzékelni bírt, az elvont fogalmakat csak később, fáradságos magyarázgatás után kezdte megérteni. Kelier Helénnek különben is fáradsággal, kiizködéssel kellett megszereznie mindazt, a mire mi ép-érzékű emberek könnyen, játszva jutottunk rá a szemlélet s a hallás segítségével. El kell képzelni, mikép tannlhatta meg, mi a fény, a szín, a hang stb. — az, a ki, nem számítva élete első 18 hónapját, melynek benyomásaiból alig maradt valami lelkében későbbre, — sohasem látott fényt vagy színt, sohasem hallott hangot. Mikor már Helén néhány szót megtanult betűzni, Miss Sullivan kezébe adott egy papírlapot, melyre domború betűkkel (a milyenekkel a vakok szániára szoktak könyveket nyomtatni) néhány szó volt nyomtatva. A kis leány hamar kitalálta, hogy mindegyik szó valami tárgynak, cselekedetnek vagy tulajdonságnak felel meg. Más szóval: csaknem egyszerre tanult meg beszélni és olvasni. S ugyanekkor tanulta meg a szavakat mondatokká összefűzni. Papirdarabkákat kapott, melyek mindegyike valami szót jelentett, pl. ezeket: „baba", „van", „ágy" — vagyis domború nyomással ezek a szavak voltak rájuk nyomtatva. Egymás mellé rendbe rakta az illető tárgyakat: a babát, az ágyat. Mindegyikre rátette a nevét jelző papirdarabkát, majd a babát rátette az ágyra s a papirdarabkákból kirakta e szavakat: az ágyon van. így lett a tárgyból (a babából) meg a szavakból egy mondat: baba az ágyon van. Ez a nehéz és bonyolult eljárás mutatja, mily nehéz dolog volt Helénnek a beszéd megtanulása. Mikor azonban már elegendő szót tudott, rendszeresebben folyt tovább a tanulás. De Helén maga mondja, hogy mikor nagyon komolyan tanult már s akkor is még mindig csak játéknak tetszett előtte az egész tanulás. Miss Suliivannak megvolt az a csak igen jó tanítókban meglevő tehetsége, hogy élvezetté tudta tenni tanítványára nézve az ismeretek közlését. Meséket, verseket mondott neki, melyekből tanulhatott; rendesen a szabadban folyt a tanulás, szakadatlan érintkezésben a természettel, mely kimerithetetlenül ontotta a tanítás segédeszközeit s az új ismereteket. Ennek mellesleg még egy nem csekély eredménye is volt: Helénben rendkívüli finomsággal s mélységgel fejlődött ki a természet szeretete. Önéletrajza legszebb, sokszor valóban költői lapjai azok, a melyekben a természettel való lelki közössége nyilvánul. Miss Sullivan tanítói munkájának váratlan és meglepő sikere nagy érdeklődést keltett előbb a szakemberek, majd azután a sajtó révén a nagyközönség körében is. Maga a jó miss is gyönyörrel látta, mennyire előmozdítja munkája sikerét tanítványának gyorsan s nem közönséges méretekben fejlődő tehetsége. Mert annyi bizonyos, s az önéletrajz a legjobb tanúság rá, hogy Keller Helén az átlagosnál jóval tehetségesebb leány. A mit ő megtanult és megértett fogyatékos érzékeivel, azt nem minden épérzékű leány tanulja meg. Mikor megtanult olvasni, természetesen csak domború nyomású szöveget, rendkívül meg is kedvelte az olvasást. írni is hamar megtanult s 8 éves korában már igen kedves, gyermekes hangú leveleket irkált rokonainak, ismerőseinek. Tíz éves korában pedig, 1890 tavaszán, életének egy másik nevezetes eseménye következett be: megtanult beszélni. Mielőtt nagy betegségébe esett, már egészen jól tudott beszélni, de később, miután soha többé hangot nem hallott, teljesen elfelejtette a beszédet. Tanítója a beszédben egy Fuller Sára nevű, a siketnémák tanításában szakképzett nő volt. Megfogta a kis leány kezét s ajkához és nyelvéhez értette, mialatt maga beszélt. Helén tőle telhetőleg igyekezett utánozni ajka és nyelve mozdulatait s ily módon már az első leckén megtanult hat hangot kiejteni. Tizenegy lecke alatt megtanulta a beszéd elemeit s ezután már Miss Sullivan segítségével gyakorolta tovább magát, úgy hogy nemsokára máibárki megérthette, a mit mondott. Egyúttal másnak a beszédét is megértette, ha rátehette újját az illetőnek az ajkára. De mekkora fáradsággal ért el idáig! Csakhogy az eredmény bőven megfizetett a nehéz munkáért. Tizenhárom éves korában — vagyis nem egészen hét évvel azután, hogy Miss Sullivan tanítása alá került, Helén már idegen nyelveket is tanult. Franciául akkor már tudott annyit, hogy Lafontaine meséit s más ily könnyebb szövegeket megértett. 1893-ban már megtanulta az irodalmat kritikai szempontból, az egyes írók jellemző sajátságaira, egyéni stíljére vonatkozó tekintettel olvasni s ugyanekkor latinul kezdett tanulni. Ezenkívül foglalkozott, még pedig nagy szorgalommal, mindazon tárgyakkal, melyeket az általános míveltséghez tartozóknak ismerünk. 1894 és 1896 között főleg számtant, fizikai földrajzot, franciát és németet tanult egy new-yorki vakok intézetében. Legfőbb nehézséget a számtan tanulása okozott. Általában, ha Keller Helén tanulása nehézségeit valamennyire meg akarjuk érteni, figyelemben kell tartanunk egy fontos körülményt. Az épérzékű ember már kora gyermekkorától fogva látása és hallása segítségével a benyomások ezernyi ezreit fogadja be úgyszólván minden pillanatban. Ezek mind nyomot hagynak lelkében, megfigyelésekké válnak s adják azt a tapasztalati anyagot, a melyre aztán az ember ítéleteit, nézeteit, következtetéseit alapítja. Keller Helénnél erről nem lehetett szó. Ő nem figyelhetett meg semmit, a mi nem esik a tapintás és szaglás körébe, — neki tehát közvetve, másoktól, kézbetűzés vagy olvasás útján kellett megtanulnia azt, a mit mi közvetlenül, sokszor önmagunknak észrevétlenül hallunk és tapasztalunk. Természetes tehát, hogy az ő benyomásai sokkal kevesebb számúak, sőt
