Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-10 / 7. szám

1905 Ij ej aszú 1600-ban Szekigaharánál a világtörténelem egyik legvéresebb csatájában fojtotta el az ellene támadt pártütést s attól fogva felvette a sóguni cimet, mely 1867-ig az ő családjában szállt apáról fiúra Székhelyéül Jedót választotta, a mikádúkat ő is, ivadékai is meghagyták hatalom nélkül való tekintélyükben, s családi politikájuk az ország egységének és függetlenségének fen tartása volt. A Tokugavák törvényei és állami intézményei helyreállították a nép jólétét a legtökéletesebb feudális formában, úgy hogy Japán 1600—1854-ig igazán boldog volt s az állani gépezete sok ferdeségei mellett is bámulatra méltó pontossággal és szabatossággal működött. A száz meg száz esztendőn át tartó belháborúk után beállott harmadfélszázados béke a Tokugavák érdeme. Az egységes nemzeti eszme, a büszke nemzeti öntudat, mely a japáni lobogót éppen a mi napjainkban viszi diadalról-diadalra, ebben a korban alakult ki és izmosodott meg oly csudálatosan. Tokugava Ijejaszu a keresztyének üldözését is folytatta, még pedig hihetetlen erélylyel, s mint Hidejosi, ugyancsak az állam egységének és függetlenségének érdekében. Legjelemzőbb a Tokugavák korára az a rendelet, melyet a harmadik Tokugava sógun, a nagytehetségű Ijemiczu bocsátott ki, mely rendelet szerint, halállal kell lakolnia annak az idegennek, a ki lábát Japán szent földjére teszi, japáni ember pedig szintén életével fizet, ha idegen nyelveket tanul, idegen országokba akar utazni, vagy a keresztyén hitre tér. Kivételt egyedül a németalföldiekkel tettek a Tokugavák. Azoknak szabad volt évenként egy hajóval, kereskedés céljából a nagaszakii kikötőben megjelenniük, állítólag azért, mert a keresztyének üldözésében segítették volt a japáni hatóságokat. Az első keresztyén missió tehát szomorú véget ért, s a Tokugavák uralma alatt a keresztyénségnek csak hire maradt meg ama tilalomfákon, melyekre Ijemiczu rendelete volt kifüggesztve. EGYHÁZI ÉLET. Spener Fülöp. 1635-1705. A XYII-ik század nagy theologiai vitái közül egyik sem szántott oly mély barázdát a theologiai tudományokban és az egyházi életben, mint az orthodoxismusnak a pietismussal való harca, a mely Spener nevéhez fűződik, kinek kétszázados halála évfordulója ép a folyó év február 5-ikére esett. Spener korában a merev orthodoxismus volt az egyedül uralkodó theologiai irány; azokból a harcokból fejlődött ki, a melyeket a lutheri theologiának egyrészt a római katholicismussal, másrészt a különféle szektáskodó irányokkal kellett megküzdeni. A tan tisztasága s megszilárdítása volt a vezérlő elv s a neves theologusok mindjobban azon voltak, hogy a reformatio küzdelmeiből győztesen kikerült igaz tant minden irányban megerősítsék, s abból egy szikrányit sem engedtek. Természetesen, hogy az az aggodalom, a melylyel igazukat védték, lassan-lassan merevséggé fajult s így keletkezett, így lett egyedül uralkodóvá az a merev orthodoxismus, a mely ellen Spener harcot kezdett. Lelke megundorodott az orthodoxismus ridegségétől; melegséget, életet akart a tannal körülbástyázott és meghatározott formákba önteni. Maga körül, kortársaiban, sem a szószéken, sem a gyülekezetben nem találta meg amaz élő hitet, mely őt a szeretet cselekedeteire sarkalta. Nyíltan hirdette, hogy a korabeli theologia az üdv éltető útjáról letérve betűtheologiává sülyed s nem hogy életet keltene, de még azt a csekély életet is kiöli, a mely az egyháztagokban itt-ott lappang. Ebben az értelemben hirdette, hogy a reformatio még nem teljes, még korántsem történt meg minden, a minek bekövetkezése múlhatatlanul szükséges. Reformátori öntudat töltötte el Spenert s tényleg reformátor lett belőle. Szemében nem a dogmatikai alakulás, nem a tan megváltozása volt a fődolog, hiszen élete végéig hű fia maradt a lutheránus egyháznak, hanem az egyházi élet megélénkülése. Ezért kezdte ő munkásságát kis körben, az úgynevezett „collegiapietatis"ben. Azokból fejlődött ki a pietismusnak nevezett mozgalom, a mely az egész lutheránus egyházat át meg át járta. Lelkének szent meggyőződése, szívének belső érzelme volt az, hogy a hithez és igazhitűséghez a szeretetnek is hozzá kell járulnia; ezt a meggyőződését plántálta ő azokon a bizalmas összejöveteleken híveinek szívébe; s mivel őszinte lelkesedés, igaz szeretet nyilatkozott meg szavaiban Krisztus iránt, hamar meghódította a szíveket. A frankfurti paplakból egyre szélesebb és szélesebb körre terjed hatása. Beszédmodora, prédikálása, majd minden egyes megjelent műve, a melyben folytonosan arra ösztönözte korát, hogy merüljön el Krisztus szeretetébe s éljen áhítatos, szent életet, folyton több és több hívet hódított zászlajának. De mint gyakran megesik, nem értette meg teljesen az egyvívásu nemzedék, nem értették meg hívei s nem értették meg ellenségei. Hívei túlságba csaptak. A Spener-hirdette Krisztussal való benső közösség náluk kiilsö szemforgató ájtatoskodása fajult; magukat jobb, különb keresztyéneknek tartották másoknál s így természetesen idegenkedést keltettek maguk iránt. Spener, a kiben a reformáció előtti mystikusok lelke újra feltámadt, híveinek túlzásait nem tudta kárhoztatni s e miatt az ellenszenv és gyűlölet lassan-lassan ő ellene is fordult, Áskálódtak ellene. Nemsokára el kellett hagynia Frankfurtot, Drezdába került, innét Berlinbe, de hatalmas szelleme mindenütt tudott a zászló köré tábort, sereget gyűjteni. Hevesebb követői közül megemlítendő Francke Hermann, Anton Pál, Schade János, a kik sok viszontagság után utoljára Halléban találtak megfelelő munkatért, a hol különösen Francke az általa alapított árvaintézettel halhatatlan emléket állított életének. A pietismus a hallei egyetemről terjedt el egész Németországban s erről az egyetemről hozták hozzánk Magyarországba is az ott tanuló magyar theologusok. Hazánkban ismétlődött a németországi harc. A rózsahegyi zsinaton Kerman Dániel ostorozta ezt az irányt kérlelhetetlen haraggal, de nemcsak kiirtani nem tudta, hanem még ezután indult virágzásnak. A felvidéken aránylag csekély nyoma maradt; az egész mozgalomnak emlékét az a szokás őrzi, hogy temetéseknél a menet élén a pietisták kezdték a keresztnek hordozását. A dunántúli magyar vidékeket azonban egészen meghódította Halle iskolája. Lz a párt adta a kerület legkitűnőbb papjait, vezérembereit, püspökeit, a kik mind erős hitű, hatalmas alkotó tehetségű férfiak voltak s működésük utolsó hullámverését még a XIX. század is érezte. A pietismus itt nem újságával, divatos voltával, hanem igazán belső termékenyítő erejével győzte le az elrestült orthodoxiát. (Zsilinszky: Egy forradalmi zsinat. — Payr Sándor: Magyar Pietisták a XVIII. században.)