Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-02-10 / 7. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 74 lelkű elfogulatlan előtt bizonyítgatni, hogy az egyházra mindegyik munkamező egyiránt fontos, Isten előtt egyiránt kedves. Az egyéniség értéke nem attól függ, miféle mezőn munkálkodik valaki, hanem, hogy milyen hűséggel, mekkora kötelességtudással és mily fokú önmegtagadással munkálkodik. Ez lehet csak az egyéniség mértéke. A hanyatlás szomorú bizonysága az, a midőn féltékenykedünk egymásra, a helyett, hogy vállvetve munkához látnánk. Azt áruljuk el, hogy magunkat jobban szeretjük annál, a kinek önfeláldozó szolgálatára fölesküdtünk. „ Divide et impera/" volt mindig az önzés elvére alapított uralmak elve. Ezt az elvet ma sem vallhatja és követheti más, csak olyan lélek, a ki a földi érdektusában rátapadt önzéstől megtisztulni nem tudott. Részünkről az öröm és elragadtatás érzésével nyujtjuk mindenki felé kezünket, a ki e szent veteményes kertben hűséggel dolgozik ; nem nézzük, honnét jött, mi a szerszáma, csak arra figyelünk, kicsap-e szeméből, szavából, munkájából amaz égi láng, a miről a Krisztus igaz tanítványai egymásra ismernek. TÁRCA. M i s s i ó. Japán és a keresztyénség. Irta: Dr. Pröhle Vilmos. Harmadszor veszem immár kezembe a tollat, hogy erről a tárgyról elmondjam azt, a mi szerény ismereteim körén belül esik, s ezért a jelen alkalommal, bár gondosan fogok arra ügyelni, hogy a japáni keresztyén hittérítés kiemelkedő, történelmi jelentőségű mozzanatait kellőképen méltassam s eredményeit oly irányban is megvilágítsam' melyről korábbi munkáim népszerű irányzata miatt meg nem emlékezhettem, a lélek hajt, hogy ezúttal kiterjeszkedjem számos olyan kérdésre is, melyeket egyrészt a tények tárgyilagos vizsgálata állít előtérbe, még pedig szinte követelőleg, másrészt egyéni, de merem remélni, nem egyedül álló felfogásom, figyelmen kívül hagynom nem enged. Maga a tárgy két szempontból való vizsgálatot követel. Az egyik szempont: mikor, mily körülmények között, milyen bevallott vagy be nem vallott célzattal lépett fel a keresztyénség távoli atyánkfiai között; mik voltak nyílt vagy rejtett rugói és eszközei, s ezzel szemben a másik szempont: hogyan fogadta az Ige hirdetőit s magát az Igét a japáni nép a maga sajátos állami és társadalmi viszonyai között, mily észjárással igyekezett azt követni, vagy terjedésének útját állani, koronkénti kedvező vagy kedvezőtlen hangulatának mik voltak okai és céljai s mindezeknek alapján e keresztyén hittérítésnek igaz, önzetlen és becsületes céljaiból mennyi valósult meg és mennyinek megvalósulása remélhető. Hogy sokan vannak, a kik az eredményt pusztán a megkeresztelt japániak lélekszámából hajlandók megítélni, azt jól tudom, s azoknak épülésére végtelenül keveset nyújthatok, mikor a statisztikai adatok kényszerítő hatalma még kétszázezer megkeresztelt japániról sem enged szólanom, bár a XVI. század közepén megindult s négy évtized múlva már félbeszakadt térítési munka idejét is számítva az 1859 óta folyton tartó hitterjesztési korszakkal együtt, közel 90 évi missiói tevékenység méltatása vár reám. Azonban mindjárt itt megjegyzem, hogy az eredmény sokkal nagyobb, mint a közlött és közlendő számadatok mutatják, sőt bizonyos tekintetben az igazi szent cél szempontjából nézve értékesebb, mint hogyha nem kétszázezer, hanem kétmillió megkereszteltről beszélhetnénk, de ezzel aztán a keresztyén hittérítés minden eredménye ki is volna merítve. Azonban beszéljenek ezután maguk a tények, melyek sokkal ékesebben szólanak mint akár a zengő érc, akár a pengő cimbalom! Európában már a mult emlékei közé tartozott Nagy Constantin látomása, Julianus apostasisa, a szászok, westfálok, skandinávok és magyarok megtérítése ép úgy mint a homousion és homoiusion vitának máglyái, a keresztes hadjáratok daliás kora s az albigensek véres alkonya, s immár új hit és culturharc indult ki Germania évszázados kemény tölgyei közül, szabadságot követelve a lelkiismeretnek, becsületet az anyanyelvnek, királyi jogot az igazságnak, mikor Loyola sötét gárdája először kezdette hirdetni távol napkeleten a középkori papisticus keresztyénséget, mely itthon már elavult, de az indiai és Csendes Óceán szigetén lakó népeknek egészen új volt, egészen csudás. Japánt ebben az időben fedezte fel Pinto, portugál hajós, kit erős tengeri viharok a Kiusúhoz tartozó kis Tanegasima szigetre ¥etettek. Pinto előtt európai ember nem fordult meg ama tájakon s Japánnak csak neve volt annyira a mennyire ismeretes Marco Polo emlékirataiból, a ki Kublai mongol khán udvarában hallott róla csudás dolgokat; azonban 7 évvel Pinto kalandja után már portugál jezsuiták és ferencrendű hittérítők szállottak partra Kiusú szigetén. A Japánban való hitterjesztéshez kedvezőbb időpontot alig lehet képzelni. Az egységes központi hatalom akkor már régen megszűnt, csak árnyéka maradt meg üres címekben, melyeket tehetetlen emberek viseltek s babonává fajult ősi hagyományok őriztek meg a teljes pusztulástól. Japán tényleg számos apróbb tartományból állott, melyeknek urai, a daimiók, nem törődtek se a császárral, se a császár világi hatalmát képviselő sógunnal, de annál többet hadakoztak egymással. Állottak még, mint jó részt ma is állanak, a japáni mythologia istenségeinek egyszerű templomai a szent berkekben; állottak, mint ma is állanak, az 1000 évvel ezelőtt Koreán át bevándorlott buddhismus sárkánydíszes oltárai és szentképei, de becsülete csak a kardnak meg a vitézségnek volt, úgy annyira, hogy egy szamurai (katonai köznemes) nem riadt vissza azon gondolattól, hogy valami szentképből csúfot űzzön, de hogy egy útjában heverő kardot tiszteletlenül félre lökjön, arra már nem vitte volna rá a lélek, mert a kard szerinte szent volt, mint az igazi férfilélek symboluma, melyet a fegyverkovács áhítatos imádságok közt edz oly keménynyé, mint a szamurai szív, csiszol oly fényesre, mint a napsütötte jégszirt, oly élesre mint a sátán nyelve. A japáni nép pedig, a milyen makacsul őrzi jellemének ősi alapvonásait, ősapáinak emlékét, akkor is kész volt elméjébe bármit befogadni, s ha hasznosnak látta, magáévá tenni, mint akár manapság. Volt is foganatja a térítők munkájának, kik különben sem igen törődtek mással, mint hogy mennél előbb s mennél több embert megkeresztelhessenek, s az igazi keresztyénségnek a szivekbe való beplántálására nem sok gondot fordítottak: beérték a credoval, mit a neophyták utánuk mondottak. Xaver Ferenc japáni levelei eme első hittérítés számos érdekes epizódjáról számolnak be s elismeréssel szólnak a japáni nép értelmességéről és műveltségéről. Szerinte a legtöbb ember tud írni és olvasni, de a megkereszteltek sokat keseregnek