Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-27 / 5. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 56 jogrendszerével. Család, állam, mind egy-egy társadalmi kör. Az egyesülés hozza létre, a határozott céltudatosság tartja össze Az összekötő szálak biztosítása azonban már nemcsak a hagyományban rejlik, hanem a tételes törvényben is. A törvény köteléke fűzi egymáshoz azokat, kik egy közös célra egymással egyesültek. De a társadalom eme törvény-szabályozta körein kívül még a társadalmak egész sora áll előttünk. Az igazság keresése, a szent Isten szolgálása, a megegyező hivatás stb.; mindezek lehetnek oly központok, melyek egy-egy társadalmi kör alakulására vezetnek. De menjünk csak tovább, még tovább! . . . Oda, hol a tó széle érintkezik a part peremével, hol a kis központű köröcskék mind egy hatalmas körbe futnak össze, a hol nincs válaszfal, hanem minden vízcsöpp egyforma az emberiség víztükrében. Ez az utolsó társadalom, a legnagyobb társadalom: az emberiség. Tagja minden ember, a ki tagja lenni akar. Igaz, nincsen törvény, a mely alkotó elemeit összekösse, de van valami, a mi erősebb minden törvénynél és ez a lélek meggyőződése, az emberi hivatás tudata. Kétféle társadalom áll tehát előttünk. Mind a kettő embereknek az egyesülése, de az egyik egyesülés a törvény, másik a szabad elhatározás alapján történik. Különbözők ezek a társadalmak és mégis egy megítélés alá esnek, mint a hogy a körök sugara és térfogata is más és más, jellemvonásuk mégis egy és ugyanaz. Az összes különböző társadalmakat összefűzi minden társadalom alkotó tényezője: az ember. És ezzel adva van egyszersmind a második szoros kapocs : a végső cél egyenlősége. Mert a végső célt eltekintve minden társadalmi kör előtt egy feladat lebeg. Azok, a kik az individuálismus túlságos uralomra jutásától féltették a társadalmat, kezdték hangoztatni, hogy az emberek ama egyesülése, mit társadalomnak nevezünk, szerves orgánismus. Egy élő tömeg, a mely úgy él, mint egy ember, működik, küzd a kitűzött célért. És abban, hogy a társadalmat szerves orgánismusnak nevezzük, benne rejlik a cél meghatározása is. Szerves dolog ugyanis nem bírhatja másban a célját, csakis önmagában. A társadalom célja tehát szintén önmagában, az őt alkotó emberekben rejlik. E pontnál azután megállhatnánk és megfújhatnánk a harci riadót: mi az ember feladata, mi az ember életcélja? ... De hát hagyjuk ezt! Elégedjünk meg egy-egy általános ítéléttel, a mit is egyéni meggyőződésünkből ezennel kiemelünk. Az ember feladata minél inkább közeledni az emberi ideálhoz. Útmutatói azok az erkölcsi törvények, melyek, mint századok levont igazságai, oda szúrattak a vándorút szélére. Biztatója és erősítője pedig ama egy, örökkévaló erkölcsi törvény, mely előtte világol, s melynek az útmutatók fényesebb vagy halványabb sugarai. Igen! az erkölcsiség megvalósítása, ez az ember rendeltetése, mert ez az ő lényege s célját az ember csakis önmagában bírhatja. S a társadalom, az emberiség olyan, mint egy ember. Küzd a kitűzött célért, halad a tökéletesedés felé, útja az erkölcsiség. Célja: a tökéletesség; s a tökéletesség: az erkölcsiség. „Az erkölcsi törvény? . . . kérdik kétes mosolylyal a bölcselők. De hiszen ez változik ; a történelem egyik lapján így szól, öt lappal később, — lehet vagy négy-öt század, — pedig egészen máskép oktat. Hogyan lehet ez egy örökkétartó fejlődés iránymutatója s célja?" . . . Nem úgy, bölcs és tudós urak?.. Az útmutató dúcokat ne azonosítsuk ama utolsó világító oszloppal. És a történelmet hagyjuk úgy, a mint van. Annak könyve, — pedig ez az emberiség fejlődésének hű tükre, — azt mutatja, hogy a fejlődés útja az erkölcsiség útja. Mutatja, hogy a különböző korok meggyőződéséből kikristályosodó erkölcsi törvényen kívül van egy másik erkölcsi törvénjr, nem muló, nem változó, hanem örökké állandó. Ez az emberiség szellemi életében a nap. Világít, melegít: ez a hivatása. Körülötte forog minden: ez a dicsősége. És a mint a holdak s csillagok ezre gyönge emberszem előtt meg nem látott, de istenkéztől vezetett határozott utakon futja pályáját a nap körül, úgy az emberiség is határozott, előre kijelölt úton közeledik a maga világító napjához: az erkölcsi törvényhez. A ki látja e világban az erény és gonoszság, jutalom és bűnhődés fájó ellenmondását s kinek az igazságba vetett hitét a meg-megujuló pilátusi kérdés elfojtani nem képes, az érzi, hogy fölöttünk egy örök törvény világol: az erkölcsi törvény. És végezetül még egyet!.. A ki tudja, hogy az emberiség története oly tragédia, mit nem mi írunk, hanem rólunk írják, a ki azt olvassa ki a történelem könyvéből, hogy ez a vörös fonal nem ember, hanem valami hatalmasabb kéz által vonatik, abban megerősödik a meggyőződés, hogy van utolsó cél s van örökkévaló erkölcsi törvény. A társadalom célja tehát saját lényegében rejlik. Nem más az, mint saját lényegének kifejtése, az erkölcsiség megvalósítása. Úgy hogy a társadalom lényege maga utal arra az erkölcsi törvényre, melynek kifejtése a társadalom feladatát képezi. így azután a társadalom és erkölcsiség viszonya, mint természetes, a társadalom fogalmával teljesen igazolt viszony jelenik meg előttünk. És az emberiség művelődésének története ugyancsak bizonyítja, hogy ez nemcsak igazolt, hanem egyszersmind szükséges viszony is. Csak az a társadalom töltheti be hivatásit, mely az erkölcsiségben bírja létfeltételét s biztos támaszát. Mihelyt megfeledkezik a társadalom ezen viszonyról, mihelyt az erkölcsi törvényt lábbal tapossa, az erkölcsi célt figyelmen kívül hagyja, nem haladhat a fejlődés útján, s tagjainak boldogságát sem munkálhatja igazán. Ilyenkor közeledik a társadalom az erkölcsi halálhoz. De ne felejtsük, sőt inkább hívjuk emlékezetünkbe a történelem ama bizonyságát, hogy a társadalomnak erkölcsi halálát nyomon szokta követni a teljes halál. A mit itt elmondtunk, a társadalom minden egyes körére áll. Mindegyiknek az erkölcsiség alapján kell állnia, s az erkölcsi tökéletesség céljárt kell küzdenie. Földről az ég felé, — ad astra, — ez mindegyik rendeltetése. A családról kevés kivétellel mindenki vallja, hogy az erkölcsiségben van éltető lelke. Ha ezt elveszszük, élettelenül hull össze az egész, s az embereket nagy célokra egyesíteni nem tudja. És ugyanezen az erkölcsiségen épül fel az állam épülete. Alapja a jogrendszer. De ez a jogrendszer is csak akkor erős, ha az erkölcsi törvény alapján áll. E meggyőződést látjuk kifejezve tekintélyes államtudományi bölcselők rendszerében, kik az államot „erkölcsi Organismus"-nak nevezik s egyik feladatát az isteni célok elérésében látják. De hát ez még nem minden ! . . . Hiszen a társadalomnak vannak egyéb körei is, a melyeknél bizony nem igen mondhatjuk el, hogy az erkölcsiség valami túlságos szerepet játszana. Ott van a köznapi értelemben vett társadalom. Ott van azoknak az embereknek egyesülése, kiket a közös műveltség, a szellemi és társadalmi érintkezés fűz össze egymással. A kik vagy szellemük, vagy gazdagságuk ragyogtatása által előkelő helyet foglalnak el. A felolvasásokon, hangversenyeken, színházakban a férfiak kifogástalan redingotban, a nők kifogásolható kivágott ruhában jelennek meg. Ezek az előkelők, a gazdagok, a hatalmasok; a pénz- és szellem-arisztokraták! . . . S ezeknek egyesülése az előkelő szellemi társadalom. Szerves Organismus ez is, senkisem tagadhatja.