Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-12-01 / 49. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 503 magával. Nagynevű elődöknek lép örökébe, a kik közül nem egy, mint a közelmúlt is igazolja, a legfőbb egyházi méltóságra emeltetett. A közelmúltban Nagy tiszteletű séged neve is széles körben lett hangoztatva, mint oly egyházi férfiúé, a ki díszesebb hatáskör teljesítésére rátermettséget igazolt, ámde Nagytiszteletűséged levetve minden emberi hiúságot, önérzetes elhatározásával a kerület nyugalmát biztosította és ezzel lehetővé tette, hogy a lefolyt püspökválasztás minden emóció nélkül oly fényes eredménynyel végződhetett. Azután a miénknél nagyobb kitüntetések is érték már, az egyházkerület a főjegyzői és a püspökhelyettesi állással tünteté ki. Három évtizednél hosszabb munkássága beigazolta, hogy Nagytiszteletűséged azon gárdához tartozik melynek tagjai átérzik, hogy ők, ha csak kötelességöket teljesítik, még nem teljesítették kötelességöket. A kötelességeknek egész halmazából csak egyet akarok figyelmébe ajánlani:] tartsa távol az egyháztól azokat a befolyásokat, melyek oda nem valók, hanem oda csak betolakodnak: a politikai befolyásokat s ne engedje, hogy az egyházi életet megmételyezzék, nyugalmát és békéjét megzavarják. A felügyelő után Bachát püspök köszöntötte, megható, meleg szavakkal hivatalban utódját, kinek az Úrnak eme szavait idézi: „A hol én vagyok, ott lesz az én szolgám is." Ha valaki kérdezné, hol van az Úr, azzal felelhetünk neki, mintfelelt egy fenköltifjú egy istentagadónak: hol nincs az Úr? Nincsen ő a tétlenségben, a pusztításban, a rombolásban, az élvezetekben, a gyűlöletben, tehát tudjuk, hogy hol van. Te is — így szólt —• éveken át fáradoztál, buzgón alkottál, szenvedtél és szerettél s ezt ismerte benned a te egyházközséged, melynek hozzád való szeretetteljes ragaszkodásától meggyőződtem a távalyi egyházi látogatás alkalmával, s ezt ismerte fel benned az egyházmegye is. Mint elődje, tapasztalat után biztosíthatja, hogy elnöktársára, a felügyelőre, minden körülmények közt támaszkodhatik s támogatni fogják az egyházmegyének többi tisztviselői s tagjai is. Végül a pecsétet e szavakkal nyújtotta át: A mit én nem egészen dicstelenül megkezdtem, folytasd azt barátom . . . Még Falvay igazgató üdvözölte a tanítók nevében az új esperest és kérte az ő jóindulatát, mire az esperes elmondotta tartalmas, szép székfoglalóját. Ma-holnap 40 esztendeje — szólt — hogy a lelkészi pályán működik, s ily korban az ember nem vágyódik új feladatok s új munkakörök, hanem talán inkább a megérdemelt nyugalom után. Ám ha az egyházmegye mégis azt hiszi, hogy megvannak benne az új hivatalhoz megkívánt kellékek, — a személye iránt megnyilatkozott bizalmat egyenes parancsnak veszi, meghajol az egyértelmű megtiszteltetés előtt s igéri, hogy törekedni fog az előlegezett bizalmat tőle telhető módon honorálni. Bizik Istennek megsegítő erejében, bízik az egyházmegye tagjainak támogatásában s így reméli, hogy ezt a kicsi, de territoriális fekvésénél, hívei nagy számánál, ezeknek a társadalmi élet minden terén, állami és más közpályákon elfoglalt állásának előkelő volta következtében az egyházi életben vezérlő szerepre hivatott egyházmegyét képes lesz tovább vezetni azon úton, melyen azt elődje 31 évre kiterjedő esperesi munkálkodása alatt annyi tapintattal, annyi ügyességgel, annyi szelídséggel, szeretettel és szerencsével vezette. Eloszlik szívéből a kishitűség, ha végig tekint az egyházmegye kiváló fiainak egész phalanxán, a kik míg egyrészt a külső élet magasztos feladatainak megoldásában sikerrel és elismerés mellett közreműködnek, másrészt megtartják meleg érdeklődésüket és rokonszenvüket az egyház, a vallás s az iskola irányában. „Érzem —így folytatta — hogy itthon vagyok, az én atyámfiaihoz szólok, kik megértenek, mint megértették egykor Pál apostolt előkelő kartársai is, midőn hozzájok szóllott: „Midőn hozzátok mennék, nem mentem, hogy az Isten bizonyságtételeit nagy ékesen szólással és bölcseséggel hirdessem nektek, mert nem végeztem volt magamban egyebet tudni ti köztetek, hanem a Jézus Krisztust (I. Kor. 2, 1—2), azt a Krisztust „ki hü és engedelmes vala az ö mennyei atyja iránt a halálig, a keresztnek haláláig" (Fii. 2, 8.) ki „cselekedett, a mig nappal volt, mielőtt eljövendene az éjszaka, a midőn senki nem cselekedhetik" (Ján. 9, 4.) azt a Krisztust, „ki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ö szolgáljon mindeneknek.

11

. Bátorító rá nézve az a körülmény is, hogy elődje, a püspök, továbbra is megmarad az egyházmegye területén és csak folytatni kell a munkát, a melyet és a hol ő abbahagyta; járni azon az úton, a melyen ő járt 31 esztendőn át. Korszakalkotó reformokat, nagyszabású conceptiókat nem ígérhet, egyrészt, mert esperesi megbízatása csak két esztendőre szól, másrészt, mert az egyes egyházakban egyelőre nagy alkotásokról nincs szó. A pesti egyházaknak a jelen esztendőben befejezett nagy alkotásainak (gymnasium, új templom) véghez vitele után pihenésre, a kilátásba helyezettekre nézve pedig (deáktéri új templom, felsőbb leányiskola) új erőgyűjtésre van szüksége. A többi egyházközség pedig nagyobb tervekkel ez idő szerint nem foglalkozik. Van azonban mégis egy kérdés, melyet mint közös ügyet, ki kell emelni s ez a vallásoktatás ügye. Igaz, sok történt e téren az utolsó időkben, de mégis oly tér ez, melyen sohasem történik elég. Mindnyájunk előtt ismeretesek a fogyatkozások: első sorban külső körülmények okozzák, hogy a vallásoktatás nem lehet oly gondos és beható, mint ezt az ügy szentsége kívánná; pedig ezen a téren nyugodnunk, pihennünk, megállanunk nem szabad, legkevésbbé itt a fővárosban, a hol szükséges, hogy az ifjú nemzedék, egyházunk jövőjének virága, a mozgalmas, kisértő nagyvárosi életben valláserkölcsi tekintetben oly nevelést nyerjen, mely a kísértések elől megóvja, romlását megakadályozza. Hanyatlásnak indúlt a vallás, az egyház iránti érdeklődés, vele a hitbuzgóság és a vallásos érzület. A lelkészi, a vallástanári kar nem vádolható, a vocatio divina nem halt ki, de igenis vádolható a tudomány némely ágának destructió iránya, a korszellem, a létért való keserves küzdelemben ideálokért lelkesedni nem tudó nemzedék. A maga részéről szent fogadást tesz, hogy mint eddig, kiterjedtebb munkakörében is ez az ügy kiváló gondoskodásának tárgyát fogja képezni. Végül még egyszer az egyházmegye összes tisztviselőinek és tagjainak bizalmába ajánlja magát. A székfoglalót a jelenlevők tetszéssel és általános elismeréssel kisérték, végeztével pedig az új esperes a legszívélyesebb üdvözlésekben részesült. A beiktatás képezvén a gyűlésnek egyetlen tárgyát, ennek befejeztével a felügyelő azt néhány köszönő szó mellett berekesztette. A korponai országgyűlés 300 éves emlékünnepe. (Saját kiküldött tudósítónktól). Országos jelentőségű s a magyarhoni ev. protestánsokra nézve is, a vallási szabadság szempontjából nagyfontosságú emlékünnep lefolyásának volt színhelye 1905. nov. 23 án Korpona városa. Kismarjai Bocskay István, Magyarország s Erdély fejedelme 300 esztendővel ezelőtt, tudniillik 1605. nov. 23-tól december 3-ig terjedő időben tartotta meg Korponán a bécsi békét előkészítő országgyűlést. E gyűlés emlékének megünneplése a következő volt: