Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-20 / 4. szám

46 1905 Végül Nagyméltóságodnak figyelmét felhívjuk a lelkész- és tanárképzésünk, jogi szakoktatásunk (jogakadémiák) és theologiai tanári nyugdíjügyünknek a kor színvonalán leendő rendezése révén felmerülő szükségleteinkre, a melyek részletes kimutatását későbbre magunknak fentartjuk, és a melyeket szintén az állami dotatió fokozatos emeléséről alkotandó törvénybe befoglalni kérjük. Az előrebocsátott alázatos észrevételeink figyelembevételét kérve, újból kérjük Nagyméltóságodat, hogy az 1848: XX. t.-c. 3-ik §-a értelmében nyújtandó államsegély kérdését velünk szemben már most haladéktalanul törvényhozásilag megoldani méltóztassék, miután részünkről azok az előfeltételek, a melyekre az idézett törvényben utalás történik, mind teljesíttettek és a kérdés megoldására szolgáló adatok immár beterjesztettek. Fogadja Nagyméltóságod megkülönböztetett tiszteletünk kijelentését melylyel vagyunk Kelt Budapesten,''1904 deczember hó 6-án. alázatos szolgái. SZEMLE. A házasságtörök házassága. A középkor büntetőjogának, egész jogéletének sarkelve a megtorlás. Szemet szemért, fogat fogért, Ennek az elvnek egy kései hajtása volt az a szigorú tilalom, mely a házasságtörés miatt elítéltek egybekelését a megsértett házassági kötelék felbontása után is meggátolta. A dolognak jogi oldalához nem szólunk hozzá, ámde erkölcsi szempontból megvizsgálhatjuk, helyes-e? igaz-e? keresztyén-e? A jogelv lehet rideg, kérlelhetetlen, — az erkölcsi elv számot vet az emberi gyarlósággal. A házasság a házas felek teljes odaadáson alapuló életközösségét kívánja meg, a két egyéniségnek a házasság, együttélés élve alá való rendelését, egymáshoz idomulását, közös életcélját. Mihelyt ezen csorba esik, a házasság erkölcsileg megszűnt, csupán jogi ereje maradt meg. Ha a házasságot az illetékes hatóság felbontja, de a házasságtörő feleket is örök időkre elválasztja, — valószínű, hogy, — mivel a házasságtörést is az erkölcsi felfogás lazasága idézte elő, ugyanezen oknál fogva a megbélyegzett felek házasságon kivűl fognak együtt élni, közbotrányul és állandó rossz példa gyanánt. Részünkről erkölcsösebbnek tartjuk, ha az illető felek egybekelnek s megbélyegzett viszonyukat törvényesítik. Ez az egyetlen útja a botlás jóvátételének. így nincs egészen kizárva a remény, hogy a jog szerint létrejött s társadalom követelte házasság idővel erkölcsi jelleművé válik s mindkét egyéniséget nemesebb életre, eszményibb gondolkodásra neveli. A megtorlásnál keresztyénibb s emelkedettebb a jóvátétel gondolata. Üdvözöljük a francia törvényhozást, mely e tilalmat, mint elavult, ócska, haszontalan lomot Valié igazságügyminiszter javaslatára kitörölte a törvénytárból. A drámaírók vesztettek benne egy kiapadhatatlan, hatásos bonyodalmi anyagot és rugót, — de a közerkölcs nyeresége e veszteségnél százszorta nagyobb. A magyar törvényben is megvan e tilalom, de bíróságaink ritkán alkalmazzák. Finom érzékök és tapintatuk megérzi a benne rejlő tövist s előforduló esetekben inkább közbotrányt okozó erkölcstelen élet címén mondják ki a válást, a mivel egybekelési tilalom nem jár. Egyházi szolgák egyházi adója. A református testvérek zsinatának őszi ülésszakában nagy arányú s tartalmas vita folyt arról a kérdésről, vájjon az egyházi szolgák s nevezetesen a papok fizessenek-e egyházi adót vagy nem. Az egyik álláspont szerint az igehirdető az evangéliumból él, tehát minden teher, e mi az élettel együtt jár, hajlék, kenyér stb., így az adó is a gyülekezetnek törvényes terhe. Állami adó és egyházi járulék közt nincsen különbség, ha az egyiket a hívek szó nélkül fizetik, a kisebb terhet is elvállalhatják. A másik álláspont szerint magasabb s erősebb erkölcsi kötelék létesül a gyülekezet és pásztora között, ha ez utóbbi is odaadja híveivel együtt a maga közös fillérét az Úr oltárára áldozatúl. A papnak áldozata avatja a templomot munkaműhelybői az Úr pitvarává, a hol nem csupán hivatásból szolgál, hanem szeretetből is. A lelkész azzal is példájává, urává lehet nyája lelkének, ha bizonyságát adja annak, hogy az Úrnak nem csupán lelkével szolgál, hanem a templom anyagi terhén megosztozik híveivel. A tisztelet így hivatala s egyénisége iránt is nagyobb s természetesebb. Mi azon kezdjük, hogy a mi egyházunkban e közös teherviselés hagyományszéntesítette szokás, csak a formája változó. Néhol adó neve van s ezt zúgolódás nélkül fizeti a pap is, tanár is ; a legtöbb helyütt, ha a teherviselés codificálva épen nincs is, harangra, oltárterítőre, szentedényekre, orgonára a papi ház jár elől az adakozásban jó példával. Pap, papné, diákfiú, kisasszonylány halálos szégyennek tartaná elmaradni a sorból, ha az Úr pitvara kér. Ezt tartjuk a legszebb, legszerencsésebb formának. Ha van valami különös szüksége a templomnak, iskolának, arra, ha nincsen, akkor a nélkül is, évről-évre önként hozza meg a papi család a maga áldozatát az oltárra. Nem sokat, csak ereje szerint s állandóan adjon. Ez esetben a megadóztatás gondolata föl sem merülhet senkinek agyában. Ha véletlenségből felbukkanna is, a közméltatlankodás nyomban eltemetné. TÁRCA. A martirság kora a pozsonyi evang. egyház történetében.

1 (Folytatás.) 1674 január és február hónapjaiban Sopron, Szentgyörgy, Bazin és Modor városok rekatholizálása következett, majd március 5-re Szelepcsényi Pozsonyba idézte a királyi, sőt a hódoltsági Magyarország összes evangelikus s református lelkészeit és az anabaptistákat. A 730 megidézett közül 336 (284 evangelikus és 52 református) jelent meg. Szomorú látványt nyújtott, mikor a messze vidékről sokszor gyalog jött szegény papok és tanítók, fáradtan az éhségtől és a hidegtől kimerülve megérkeztek Pozsonyba. Március 6-án felolvastatván a megjelentek nevei, a meg nem jelentek úgy makacsoltattak el, hogy a hol találtatnak, kezük, lábuk és fejük levágassék és testük elégettessék. Az eljárás ezúttal is az volt, a mi már az előző években kipróbálva oly kitűnő szolgálatot tett a klerikalizmus ügyének. Az anabaptisták egyszerűen kiutasittattak az országból. A pozsonyi polgároknál elszállásolt lelkészeket március 1 Mutató szerzőnek a pozsonyi egyház történelmét tárgyaló s eredeti forrásokon alapuló munkájából, mely a pozsonyi egyház 300 éves örömünnepére készül. Szerk.