Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-10-27 / 44. szám

1905 455 élet és halál, a teremtés és elmúlás problémáin való töprengésre készteti s moralizáló hajlandóságát kifejleszti. Öröklött tulajdonság, vele született természetének járuléka, a korán eliialt buzgó és templomjáró édes anyának hagyatéka ez, melyet ő a kis gyermekben gyöngéd szeretettel és gondossággal ápolgatott, erősítgetett, míg élt s üdvös munkáját az ősz nagyanya és az igrici kálvinista elemi iskola folytatta, a hol ez időtájt, mint a többi református normális iskolákban, a biblia képezte a tanulmányok terjedelmes részét. A pataki kollégium fejezte be a vallásos irányú nevelést s ennek falai között szítta magába azt a vallásos érzést és meggyőződést, a mely egész életén át, szakadatlanul kisérte; örömében felemelte, bánatában, megpróbáltatásaiban türelemre intette, megnyugtatta és bíztatta. Ennek a hitbeli megerősödésnek és mélységnek folyománya az is, hogy életpályául a szeretet és igazság hirdetését, elesett emberek felsegélését, megtört lelkeknek vigasztalását választotta és pappá lett. És ez a szellem költészetére is rányomta bélyegét: tárgyban, felfogásban, hangulatban és színben. A sárospataki viszonyok általában igen kedveztek ennek az iránynak; a kollégium melegágya volt az orthodox kálvinismusnak, a tanárok valamennyien végzett theologusok, a kik inkább papok, mint szaktudósok, a kik a tudományban is főkép azzal a részszel foglalkoztak, mely érintkezésben állott az egyház tételeivel és a reformált keresztyénség nagy kérdéseivel. Tompa lelkében jól termő földbe hullott a pataki professoroktól elhintett mag és mint pap, mint költő egyaránt nem tud megválni a bibliától, az abban hirdetett nagy eszméktől, a benne rejlő magasztos gondolatoktól. Prédikációiban, imáiban, halotti beszédeiben kifejti, magyarázza ezeket, ha pedig a múzsával barátkozik, ezek ihletik meg eszét és szivét és vezetik tollát, hogy szenvedély nélkül való, mindig szeretetteljes és szelíd intelmeket mondjon az embereknek — őket jóra, Isten tiszteletére, a maguk és embertársaik becsületére térítse. Bizonyos tanító, még pedig erkölcsi tanító irány nyilatkozik Tompánál, épen az említettekből kifolyólag — különösen románcaiban, balladáiban s elbeszélő költeményeiben. Természetesen nem valamennyiben csak azokban, melyek tárgyuknál fogva alkalmasak ethikai bölcselkedésre és erkölcsös oktatásra. Rendszerint az a szokása, hogy sententiáit, aesopikus modorban, a történet végén mondja el egy-két versszakban, olykor egy-két sorban; de az is megesik, hogy közbe szövi, mint „Bosnyák Zsófiá"-ban, vagy „Amnon és Támár"-ban, sőt be is vezeti vele, mint „A félkezű koldus"-ban. Általában e költemények tárgya tragikus színezetű, az emberi gonosz szenvedelmeknek konfliktusa és bűnhődése. Maga a mese, legalább egy részénél képzelet játéka teljesen, bár motívumaiban az látszik, hogy valamely megtörtént esemény képezi első magvát s csak a keret és a mellékcselekvény alapszik fantázián. Valószínű, hogy saját falujában hallotta, vagy épen ott folyt le az a történet, a mely megkapta és a melyet feldolgozott; vagy meglehet, hogy Gömör-Nógrád vidékéről jutott hozzá, a mely tele van ilyen népies históriákkal, belőlük merítvén a „Népregék és mondák" számos darabjának tárgyát. Első, nyomtatásban megjelent költeménye is, a „Mohos váromladékon", mely az „Athenaeum"-ban jutott a közönség elé, szintén ilyen szabású. A balladák közé sorolta Tompa összes költeményei kiadásainál és sokat tartott rá, mert ettől számította költői pályáját, bár csekély értékű és feltűnően hatása alatt áll Bajza sentimentális romantikájának és a német poéták balladai homályosságának. A sokat küzdött, vérzett és hazájáért sokat szenvedett hős dicstelen halálát és méltatlan feledését énekli meg benne, kinek emlékét csak a késő nemzedék hálája ünnepli fénynyel. Oh hon! hogy hű fiad' csak Akkor jutalmazod : Sőt még akkor se többet, A midőn már — halott! — sóhajt fel az igazságtalanságon bánkódó lélek keserűségével. A „Néprománc" azonos hangulatú Arany „Tengeri hántásáéval, sőt az első négy strófa nem egy reminiscenciát kelt. Csakhogy Aranynál a kukoricafosztóban ülnek a legények és leányok, Tompánál meg a fonóban. Éjfélkor a temetőbe menő vakmerő leányt, halálakor, így búcsúztatja társaitól a költő : Merész próba férfi tiszte ; A virágon harmat reszket. . . Szerény, gyöngéd nőiesség Legyen dísze élteteknek! Legyek én intő példátok. Ki korán a sírba szállok ! Van Tompának egy szatirikus, szelíden csipkelődő, minden bántó iróniát nélkülöző verse, az „Ebéd után". Nem a mi kategóriánkba tartozik, de említenünk kell mégis, miután magyarázatul szolgál némiképen egy másik költeményéhez, a „Művészet és pályabér''-hez, a mely Tompának egyik legmélyebb értelmű, filozofikus műve s a francia romantikusoktól ápolt és hangoztatott eszmék kifejezője és Hugó Viktor „Századok legendái"-valparallel szellemű, még formában is hasonló ízlésű. Az „Ebéd után"-ban egy vidéki, gazdag földesurat tesz nevetségessé, mert ez könyvtárával, műgyűjteményével dicsekszik előtte, holott Az ő szemében egy: szobrász s kőfaragó, Miképen egy: tészta, kenyér és vakaró; Mit a lángelme írt, mit a kontár csinált: Gyűjti, — gyűjti, mint a pipát, fegyvert, csigát. ügy látszik, Tompa nem egyszer részesült írói volta miatt kicsinylésben, talán gúnyolódásnak is ki volt téve félművelt, az irodalom és művészet iránt fogékonysággal nem bíró ismerősei részéről, a kik kétségkívül a halhatatlanság koszorúját irigyelték tőle s szinte örömük telt benne, ha érzékeny lelkének nyugtalanságot, fájdalmat okozhattak támadásaikkal. Talán ilyen alkalmak szülötte, mind a két vers. Csakhogy míg az elsőben szomorú mosolylyal sajnálkozik az emberek tudatlanságán és korlátoltságán, a másodikban kitör lelkéből a megsértett önérzet, a költő megalázott büszkesége s szavával kegyetlenül végigverdesi az üreslelkűek és szívtelenek táborát, mint a villám a fa ágait, melybe belecsapott. Három gyermek születik ugyanazon éjjelen egy gazdag tartományban. Szegény koldusivadék mind a három, de isteni tűz ég szivükben, nagyra hivatott lángelmék mindnyájan. Egyikből költő lesz, a másikból festő, harmadikból zenész. A költő dall, — dall szívtelen köveknek , . . Nem érti senki, bár lelkét kiontja. A festő is hiába rajzolja vászonra fényes álmait, hiába teremt és művel csodákat, az érzéketlen tömeg hidegen megy el képei mellett. A zeneszerzőnek sincs jobb sorsa. Hiába zeng húrján a fájdalom, vagy öröm hangja, mellettük csak Egy két bús szív, — egy két korhely mulat.