Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-10-27 / 44. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 452 munkával elkészült, első dolgának tartotta kegyes zarándok módjára felkeresni a szentföldet, hogy ott a templom 19 oltára számára ereklyéket gyűjtsön. Hozott is magával épen 5005 darab ereklyét, a melyeket egy aranynyal kivert ládában helyezett el, hogy majd végleges helyüket a templomban találják. A felszentelés ünnepét Í503. okt. 31-én tartották meg, a pápa követének, Payrand Raymund gurki biboros-piispöknek személyes részvétele mellett, a ki a templomot a pápa nevében „Istennek és a boldogságos szűznek tiszteletére s minden szentek emlékezetére" fel is avatta, mire az ereklyékkel ellátott 19 oltárról általános bűnbocsánat osztatott. Volt bőven miből: mert kiszámították, hogy az 5005 darab ereklyének kerek 500,000 napra szól a bűnbocsátó ereje ! Hát bizony nem is voltak azok amolyan tesséklássék ereklyék! Hanem mindegyik nagy utánjárással s persze jó pénzen szedett igazi kincs, csodatévő erejű. Legalább jó Frigyes választó fejedelem erről szentül meg volt győződve. íme belőlök egy kis mutató: négy egész csontváz és 4 fej a bibliai 11,000 szüzekből; a Heródes által megöletett ártatlan kisdedek közül egy egész holttetem, egy megüszkösödött galy a Mózes égő csipkebokrából; néhány szern a pusztai mannából; egy marék korom a tüzes kemencéből, a melybe Dániel társaival együtt vettetett; Mária hajából egy fürt; néhány foszlány a kisded Jézus pólyáiból, nemkülönben egy forgácsdarab a jászolból, a melyben feküdt; némi maradék a három királyok aranyából, myrrhájából és tömjénéből; néhány szál az üdvözítő szakállából; kenyérmorzsák az Úr Jézus utolsó vacsorájáról s egy-két szilánk az asztalfájából, a mely körül ültek; néhány foszlány a kendőből, a melylyel ez alkalommal az Úr tanítványai lábát megtörölte ; egy darabja a bíborköpenynek, amelyet a csúfolódó római katonák Jézus vállaira vetettek; egy tüske a töviskoszorúból, a melyet keresztre feszittetését megelőzőleg a fejére tettek; nemkülönben a keresztre feszítéskor használt eszközökből egész légió. Ilyen ereklyékhez búcsújárni, azokat imádni — akkor különösen kegyes és érdemszerző cselekedetnek tartatott. Az egyház így rendelte, hát vakon engedelmeskedett neki minden jámbor hívő, maga a választó fejedelem is s pápai engedély alapján ki is eszközölte, hogy ezentúl a mindenszentek tiszteletére szentelt vártemplom minden év mindszentek napján általános búcsújáró helylyé legyen, a szentek ereklyéinek imádása és a bűnök bocsánata céljából. így lett Wittenberg Németország akkori egyik legdivatosabb búcsújáró helye, a hová a jámbor hívők közel s távolból seregestül gyülekeztek össze s igyekeztek már az ünnepet megelőző napon (október 31.) oda eljutni, hogy az előesti mise áldásából is már részt vehessenek. Hát így volt ez amaz emlékezetes 1517. évi okt. 31-én is, a mikor Luther Márton barát, azt a nagy merész dolgot cselekszi, hogy a búcsújáró tömeg szemeláttára odaszögezi a vártemplom ajtajára azt a híres 95 tételt, kijelentvén mindjárt az első tételben, hogy Urunk és Mesterünk, a Jézus Krisztus, ezt mondva: „Térjetek meg" — azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen. Egyúttal levelet is ír a dioecesis főpapjának, Albrecht mainzi érsek s választó fejedelemnek, felszólitván ót, hogy ez égbekiáltó visszaélést szüntesse meg. Vakmerő ember, igénytelen koldusbarát te! Tudod-e, mit cselekszel? Nem félsz-e, hogy hatalmas ellenfeled eltipor, a föllázított tömeg széjjel tép ? Nem félsz-e, hogy ünneprontás miatt a haragvó Isten villáma sújt reád? * Jó Márton barát nem törődött sokat a világgal. Ha törődött volna, nem lett volna szerzetessé. Lemondott róla teljesen, hogy egyedül Istennek éljen. Egész világa kis cellája volt; egyedüli kenyere a bőjtölés, imádkozás és testének sanyargatása; vágyva-vágyott célja meg, hogy magát a szentek nyomdokaiban gyakorolva, lelkét az átvirrasztott éjszakák elmélkedő vigyázásával a sátán incselkedéseivel szemben megoltalmazza s az egyházi parancsolatok hű végrehajtásával üdvösségét munkálja. Maga mondja később : „Ha barát barátkodása útján égbe juthat, hát nekem bizonynyal el kellett volna odajutnom ..." És még sem jutott oda. Ellenkezőleg, lelkét mind nagyobb félelem, a kárhozat mind mardosóbb gyötrelmei szállották meg. És közben mindinkább meggyőződött róla, hogy hiába igyekszik végrehajtani minden törvényt, ez úton nem juthat közelebb Istenhez. Akkor jutott kezébe az a leláncolt biblia. És a mint abban lapozgatni kezdett, mind világosabb lett előtte. Észrevette, hogy mindeddig útvesztőben járt, honnan csak a Jézus Krisztusba vetett személyes élő hit világossága mellett juthat ki. És meghallja az Úr Jézus Krisztus szelíd intését: „Ne félj, csak higyj!" És megérti Pál apostol mély értelmű mondatát, hogy „megigazíttatunk pedig Istennél a hitből, a törvény cselekedetei nélkül". S a, mint ezt megértette, már is ott érezte szivében az Úr megnyugtató, boldogító szózatát: „A te hitet megtartott téged". Nagy benső átalakulás, lelki újjászületés volt ez, a melyen a mi egyszerű ágostonos barátunk általment s a melyről nem tudott senki más, csak az ő nyugodalmát megtalált szive s a mindezeket látó jó Isten. És bizonynyal a gondviselő Isten akarata intézte úgy, hogy Frigyes választófejedelem az általa alapított wittenbergi egyetem egyik tanszékére Márton barátot hívta u eg. Mert bizonyos volt, hogy e férfiú, ki lelkének benső nehéz küzdelme árán jutott el Üdvözítőjéhez, soha többé Ehhez nem válik hűtelenné, sőt síkra fog szállni — ha kell — az evangélium igazságáért — „és ha a világ mind ördög volna is". Hát erre is megjött az alkalom. Akkoriban élte a művészet terén is a renaissance a maga igazi fénykorát. X. Leo pápa, ez a kiváló Medici sarj, egyike a renaissance legbuzgóbb maecenásainak, elhatározta, hogy a régi elassikus művészet stylusában Kómában templomot épít, a mely fenségével és ragyogó fényével örök időkre hirdesse Rónia egyházának nagyságát. Ám e Péter apostolról, mint állítólagos első római püspökről elnevezett templom építéséhez rengeteg pénz kellett, melyet a máskülönben is rengeteg fényt űző pápa csak rendkívüli eszközök igénybevételével volt képes összeteremteni. így jutottak a gondolatra, hogy van a pápai széknek egy oly kincses-háza, a mely búsásan jövedelmezhetne — és ez: a szentek felesleges jó cselekedetei. E láthatatlan kapitálisból osztogatták már eddig is a búcsúhelyeken s búcsús ünnepeken a bűnbocsánatot; de most kieszelték, hogy van-e tőke gyümölcsöztetésének még jobb módja is : helybe vinni a hívőknek a búcsú áldásait. Kiküldték hát ú. n. „apostoli commissariusaikat", a kik csakhamar versengve iparkodtak egymást túlszárnyalni s többek közt becsületes Tetzel János (kit dominikánus barát létére Innsbruckban házasságtörés miatt vízbefulasztás által való halálra Ítéltek, de Rómában kegyelmet nyerve, maga is ily „apostoli commissariussá" léptettetett elő) hálából most Róma iránt búcsúszatócs mesterségét Szászországban a legszemérmetlenebb buzgósággal folytatta, nyíltan hirdette, hogy a kinek garasa az ő ládájába esik, annak lelke bizton az égbe jut, sőt