Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-10-20 / 43. szám

436 1905 Egyházi irodalmunk vesztesége is nagy. Imádságos könyve (Buzgóság könyvé) Tompa Olaj ága mellett a mívelt családok második Bibliája lett. Cleinmann könyvét (Isten mindenem) a nép szamára dolgozta át. Az Áhítat Órái (Zschocke) és Csendes Órák (Miller) gyönyörű elmélkedések tárháza. Egész gazdag sor szép vallásos költemény, gyönyörű fordítás (Moore) őrzi emlékét. Két kötetre való prédikáció is jelent meg tőle. 0 rendezte sajtó alá testvére Szász Domokos beszédeit. Ült elnöki asztalánál az Akadémiának, Kisfaludy-Társaságnak, Magyar Prot. Irodalmi Társaságnak. Mindenütt bizalom környezte, a tehetségébe, munkásságába, jellemébe vetett bizalom. A bizalomra emberül reá szolgált. Az új Magyarországnak egyik legérdekesebb, legkiválóbb fia volt. Oly fáról hajtott ki (apja, Szász Károly híres nagyenyedi professor és államférfi), a mely az első két nemzedékben csupa kitűnő egyéniséget termett. Csak a két püspökre kell gondolnunk. Az egyik az alkotó erő megtestesülése, a másik igazi író, táplálója milliók lelkének. Ép ezért Szász Károlyt ne soroljuk fel az eltemetett halottak közé. Az ő nevét nem temetheti el sem emberi hálátlanság, sem évszázados feledés porrétege. A míg akad egy szív, mely írásain épülni tud, — Szász Károly is él. Legyen nyugodt álma ama nagy hajnalig! Emléke előtt hódolattal teszszük le mi is koszorúnkat. K. S. Visszásságok. A téma, a melyet ezúttal a tollamra veszek, nem igen alkalmas arra, hogy valami meleg fogadtatásra számítson. Sőt tán inkább attól tarthatok, hogy esetleg itt-ott félreértést s ebből folyólag kedvetlenséget okoz. Ámde ez nem ok arra, hogy hallgassak vele, annyival is inkább, mert meggyőződésem, hogy ha sikerűi esetleg itt-ott meghallgattatást találnom, abból csak evangéliomi ügyünk aratja majd a hasznot. Egyes visszásságokra akarok rámutatni, a melyek egyházi életünkben a szokás hatalmánál fogva valósággal begyökeresedtek, de a melyeket egyszer-akkor, vajha mielőbb, illenék már beszüntetnünk. Mert meggyőződésem, hogy bárha belőlök látunk is anyagi hasznot, de sokkal nagyobb az erkölcsi kár, a melylyel e visszás gyakorlat fentartása jár. Már pedig az egyház első sorban is, sőt eminens értelemben erkölcsi tartalmú és célzatú közösség, intézményeiben és tehát e jellemének kell, szemben minden anyagi érdekkel, határozottan kidomborodnia. Hogy néven nevezzem a gyermeket: különösen azon szokásos gyakorlatokra célzok, a melyeknek rendeltetése, hogy az egyházi jövedelmet a kegyesség megadóztatásával szaporítsák, milyenek a templomi ülések bérbeadása, a temetési pompes fun ebres-osztályolc s a temetői helyek eladása és a perselyezés. Nagyon jól tudom én, hogy mely érvek szólnak e „jövedelmi források" mellett: azt is elhiszem, hogy itt-ott tán meg is éreznék azoknak beszüntetését: de mindennek dacára törhetlenül vallom, hogy nem jól van ez igy, hogy e szokás mai viszonyaink között többé tarthatatlan, nem is szólok arról, hogy nem is evangeliomszerü. Evangéliomi egyházunk a nemes értelemben vett demokratia egyháza. Itt nincs sem úr sem szolga, sem férfi sem nő: itt mindnyájan egyenlőek vagyunk a Krisztusban. Azaz, hogy azok vagyunk — az elméletben. Hanem a gyakorlati élet ám más képet mutat. Úr az úr, nemcsak „a pokolban is", mint a példabeszéd mondja, hanem még a templomban, még a temetőben is. A kinek a módjától telik, bérel magának helyet, hogy ha valamikor eszébe jutna a templomba menni, ne kelljen akárhová ülnie. Természetes dolog, hogy e templomi bérelt helyek az első padokban szoktak lenni; s minthogy az ily bérelt helyek tulajdonosait nem mindig a kegyes buzgóság és az Isten házának égő szerelme vezette a bérleti ügyletben, hanem egyiket egyik, másikat másik hiúság: hát bizony rendszerint azt tapasztaljuk, hogy a többi padokban ugyan istentisztelet idején ülnek a hivek szépen: de a bérelt padok konganak az ürességtől, a bérelt helyek birtokosait meg csupán a névjegyük képviseli. Hát hogy ebből az egyházi pénztárnak haszna van, az bizonyos. De hogy a lelkekre, bérlőkre és bérleten kiviil szorultakra, hasonló haszonnal járna-e e dolog: azt a t. olvasó bölcs ítéletére bízom. Hasonlóan vagyunk a temetéseknél. Uram Isten, de jó is gazdagnak lenni. Annak még a temetése is más. Első klasszisú, vagy — második klasszisú: csak a szegény ember jussa itt is a negyedik klasszis. Es a klaszszisok szerint kisérik a halottat, a hol több pap van, 4 pap, 3 pap, 2 pap; hogy az Isten igéjét hirdessék a halállal szemben is? Nem. Hanem hogy — conductust képezzenek. Hát ez engem mindig felháborít. Azt értem, hogy jeleseinknek kiváló temetéseket rendezünk. De azt, hogy megrendelésre az egyházi halotti pompát klasszisokba oszszuk, a lelkem sehogy sem tudja bevenni. De hát persze, persze ... Családi tekintetek ... Rokonság.. . Mit mond a világ ? ... Az egyházi pénztár jövedelme ... stb— stb— És haladunk azon az ösvényen, a melyet az újszövetségnek valószínűleg legrégibb keletű levele igy ostoroz: „Ti megvetitek a szegényt!" (Jakab 1. 2, 6.) Persze a fényes temetéssel jár a fényes sírhely is. Itt is megvannak ám a klasszisok. A ki fizetni tud, annak a kiváltságos hely dukál ; a ki nem tud, az jó, ha beszorul valahová egy zugolyba. Az igaz, hogy csak 30 esztendőkről van szó: akkor aztán a gazdag is, ha nem gondoskodott hálás utódokról, a kik sírhelyét újból megvegyék, a szegényekkel egy sorsra jut s csontjai végre is ezekéivel összevegyülve kerülnek a közös verembe ; de hát 30 esztendő a kurta emberi életben nagy idő; épen egy életkor, idefenn az élők s odalenn az eltemetettek számára... S ha az élőktől elfogadjuk a helyök bérletét, miért ne tehetnők ezt a holtakkal szemben is ? Meg aztán a perselyezés. Megjegyzem, nem a persely ellen, csak a perselyezés módja ellen van kifogásom. Az igehirdetés alatti perselyezés zavaró és ízléstelen dolog. A ki adni akar, adjon önként és szabadon, a mennyi szegénységétől telik; avagy álljon ott a kimenőnél az egyház szolgája s tartsa ott a hívek elé a gyűjtő erszényét: csak a prédikáció alatt ne járjon, ne keljen ott fel és le s ne kényszerítse ki a szegénységből is azt a fillért, a mely néki otthon tán sóra kellene... Tessék elhinni, sok család otthon maradt már a templomból, inert az a pár krajcár, a mit a családtagoknak a körülhordott gyűjtőerszénybe kellett volna dobnia, épen másra kellett... llát mindezek olyan visszásságok, a melyek — jól tudom — mélyen belegyökereztek ugyan a szokásba, de