Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-09-29 / 40. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 396 fejlettséfje és tárgyismerete a középiskolai tanterv mérséke szerint oly fokon áll-e, a minő a főiskolai tanulmányokra szükséges." A régi fogalmazásban „az általános műveltség" követelménye is benne volt, de mivel ez csakugyan részben az értelem fejlettségében, részben a tárgyismeret alaposságában áll, a javasolt stiláris változtatás világosabb. Mégis már itt meg lehetne jegyezni, hogy a tárgyismeretnek az a mennyisége, mely a főiskolai tanulmányokra szükséges, nem jelenti az aprólékos részletekbe való elmélyedést, hanem csak az alapfogalmak, alaptörvények, a főbb tények, tünemények, események és intézmények ismeretét. Ezzel már itt eleje lenne véve a túlterhelés és butítás napjainkban oly gyakran felhangzó vádjának. A 3-ik fejezet kimondja, hogy kik lehetnek az érettségi vizsgáló bizottság tagjai. A javasolt módosítás szerint a nem állami intézeteknél az iskolafentartó hatóság legfeljebb két taggal képviseltetheti magát a bizottságban. „É módosítást annak idején maguk a felekezeti tanárok is így kívánták." Két tag az ellenőrzésre tökéletesen elég, mert az mégis visszás állapot volna, ha a tanári testületet laikusok többségükkel leszavazhatnák. A negyedik fejezet elejti a visszalépés eddig szokásban levő tanácsolását, mert — úgymond — „a gyakorlatban az Utasításnak e rendelkezése teljesen meddőnek bizonyult." E módositást állami és felekezeti középiskolák tanárai egyaránt óhajtották s bizonyára közmegelégedéssel fogadják. Az ötödik fejezet szerint többé nem szükséges, hogy a javító és pótló érettségi vizsgálatok ugyanazon elnöklet alatt tartandók, mint a rendesek. A megokolás azt mondja, hogy a tényleges állapot úgyis ellenkező volt. Lehet, de kívánatosnak legalább is ki kellene jelenteni, mert a rendes vizsgálat elnöke, a ki az érettségiző többi feleletét is hallotta, bizonyosan jobban meg tudja ítélni a javító vizsgálaton is a kapott felelet értékét. A hatodik fejezetet, mely szerint sem az írásbeli, sem a szóbeli vizsgálat egy tárgyából sem menthető fel senki, — a javaslat változatlanul hagyja. Egész helyesen, mert az érettségi nem oly vizsgálat, melyen csak kétesek felelnek,hanem kivétel nélkül mindenkire kötelező. A hetedik fejezet az írásbeli dolgozatokról szól s több lényeges újítást tartalmaz. Először is a dolgozatok számát ötről háromra korlátozza. a) Dolgozat van a magyarból, még pedig kizárólag a magyar irodalom köréből; b) fordítás latinból magyarra; és c) az algebra és geometria köréből vett két feladat megfejtése. A fordítás magyarból németre és görögből magyarra elesik. A javaslat készítői ezt azzal okolják meg, hogy az országos tapasztalat szerint az írásbeli dolgozatok a legszigorúbb felügyelet mellett is a visszaéléseknek állandó forrásai s így megbízhatatlanok. Ez ugyan igaz, de legfeljebb az következnék belőle, hogy az összes írásbeli dolgozatot mellőzzük. Fontosabb a többi 3 érv, hogy t. i. 3 dolgozat kevesebbet rabol el az intézet tanulmányi idejéből; hogy az elnökség és a kormányképviselő alaposabban átnézheti a dolgozatokat; és végre hogy nálunk (eltérőn némely nyugati államtól) nem az írásbeli, hanem a szóbeli vizsgálatok a döntő fontosságúak. A magyar nyelvi Írásbeli vizsgálat — javaslat szerint — két pontban térne el a régi szokástól. Eddigelé ugyanis a szaktanár hat themát hozott javaslatba, még pedig tekintettel a különböző tudományszakokra, melyek közül a tankerületi főigazgató vagy helyettese, illetőleg a felekezeti főhatóság által kirendelt vizsgáló bizottsági elnök hármat jelölt meg, úgy hogy a vizsgázó azután bármelyiket kidolgozhatta. Most ellenben a szaktanár csak három themát javasolhat, még pedig mind a hármat kizárólag a magyar irodalom köréből, a felsőség pedig egyet jelöl ki kidolgozás végett. A megokolással teljesen egyetértünk. Egy ugyanazon thema mellett könynyebb az egységes mégítélés s nagyobb a helyes összehasonlítás lehetősége, valamint az is igaz, hogy a történeti és természettudományi tételeknél igen gyakoriak voltak a tárgyi tévedések s a dolog természeténél fogva a tankönyv szövegének gépies reprodukciójára késztették a tanulót. Ha azonban ez utóbbi állítás igaz, akkor a magyar irodalom köréből vett themáknál is igen óvatosan kell eljárni. Az oly themák, mint „Kemény Zsigmond regényeinek jellemzése" (a napi lapokban pár éve nagy port vert fel) vagy: „A franciás iskola méltatása" stb. szintén csak gépies reprodukcióra csábítják a vizsgázót. Értekezések, kisebb beszédek, főleg pedig újabban megjelent költemények kommentálása; nézetünk szerint csakis oly themák mellett lehetne az Utasításban kitűzött célt elérni, hogy t i. a dolgozatból „a tanulónak helyes gondolkodása és gondolatainak írásban való szabatos kifejezése kitűnjék." Az elnökség azon jogát, hogy ha a feladványokat nem helyeselné, ő maga újakat tűzhet ki,.— nem tudnók aláírni. Utóvégre az elnök nem szakember s hol van arra a kezesség, hogy az általa kitűzött új thema helyesebb lesz, mint a szaktanáré ? A nyolcadik fejezet szerint ezentúl az írásbeli vizsgálatok nem öt, hanem három egymásután következő napon tartatnak, míg a 9-ik fejezet ezentúl a tankerületi főigazgatóra, illetőleg a felekezeti főhatóságra ruházza, egész helyesen, azt a jogot, hogy hány teremben s egyegy teremben hányan csoportosíttassanak a vizsgázók. A 10-ik és 11-ik fejezet az írásbeli vizsgálat megkezdéséről s a felügyeletről majdnem teljesen változatlan marad, ellenben a 12-ik fejezet azt az újítást tartalmazza, hogy a csempészésen kapott tanuló és bűntársai csak a következő határidőben (tehát, ha az eset júniusban történt, szeptemberben, ha szeptemberben fordult elő, decemberben s ha decemberben esett, csak a következő júniusban) jelentkezhetnek újra a teljes írásbeli és szóbeli vizsgálat letételére. Ezzel a csempészetnek túlságosan enyhe megtorlását kívánja a javaslat megjavítani s ezt részünkről is csak helyeselni tudjuk. (Vége köv.) EGYHÁZI ÉLET. Lelkésziktatás Pozsonyban." F. hó 24-én iktatta be hivatalába Trsztyénszky Ferenc pozsonyvárosi esperes Pröhle Henrik volt kőszegi ev. lelkészt, kit a pozsonyi ev. egyház egyhangú bizalommal hívott el boldogult Fürst János megürült helyébe. A beiktató ünnepély úgy alakja és lefolyása, mint tartalma szerint teljesen méltó volt a cselekmény jelentőségéhez és annak reformációi jelleméhez. Egyszerű, de emelkedett, komoly de épületes. A beiktató esperes beszéde, a mely János ev. 10, 14. alapján a szeretet apostolának mély érzelműségével rajzolta meg a hű lelkipásztor és hű nyáj viszonyát ama Főpásztorban s a beköszöntő beszéd, a melyben Pröhle II. Kor. 4. r. 1 sk. v. alapján Pál apostol szellemében fejtegette, hogy „nem magunkat prédikáljuk, hanem a Jézus Krisztust" s ez alapon rámutatott, hogy mit várhat az ev. gyülekezet lelkipásztorától s viszont mit remélhet ez gyülekezetétől: egyaránt igazán biblikus és evangeliumszerű volt s bizony nyal épített is ifjat és öreget, tejre utaltat, kemény eledelhez szokottat egyaránt. Nyíltan kimondjuk, hogy e beköszöntő után, nemkülönben a be-