Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-09-08 / 37. szám

357 EVANGEL

lliUS ŐRÁLLÓ 1905 végén és a XVIII. század elején élt s a közismert verseket, mintegy nyolcvanöt darabot, 1675—1705-ig, egy füzetbe beleírta, melyet ma a Nemzeti Múzeum kézirattárában őriznek Szencsey-kódex név alatt. Az efajta költemények is jobbára ebben vannak, talán kettő kivételével, a „Czeglédi István halála" és egy, a protestánsok üldözését sirató ének hiján. Előbbi a Jankovich-kódexben található, utóbbi a Mátray-kódexben. A felekezeti villongás első irodalmi terméke a „Papvilág Magyarországon". 1671 elejéről való, szerzőjét azonban nem ismerjük; nevét nem merte kiírni, mert — mint maga mondja az utolsó sorban — ha megtudnák, „megemésztené papoknak fullánkja". Apáthy Ferenc durva szatírája és maró gúnyja olvad össze benne a XVI. század feddőénekeinek a római egyház ellen intézett kifakadásaival s kíméletlenül ostorozza a papságot, még kapzsisággal, hazafiatlansággal, sőt istentelenséggel is megvádolva őket. Azt állítja, hogy minden baj és nyomor forrása a klérus, mert, kezébe kerítve a kormányhatalmat, kizár az ország tanácsából és eltávolít az uralkodó mellől mindenkit, a ki nem nekik szolgál, velük nem egy elvet vall és nem ugyanazon eszmének harcosa. Még a királyt is megfenyegeti, hogy tanácsukat elfogadja: Rád néz Igaz Biró, magyarok királya, Meglásd, hogy megéget a papok igái a! Harminckét strófából áll és magasabb költői érték nélkül, inkább csak kortörténeti szempontból érdekes, mert világot derít arra az áldatlan belső harcra és huzavonára, mely a nemzet különböző vallási felfogású rétegében dult s felekezeti elvakultságukban egymást tépték, egymást rontották, a helyett, hogy a közös nagy célra, minden mellékes momentumot, minden személyes kérdést félretéve — egyesült erővel törtek volna. E költeményben van még némi epikus részlet, de a következők, melyek a reformált hit követőinek sanyargatása miatt keseregnek, vagy a rabságra vetett prédikátorok énekét tartalmazzák, egészen liraiak s szomorú, elégikus hangon panaszkodnak az őket ért gyászos sors miatt, melyet csak az Isten véghetetlen hatalma képes róluk elfordítani. Általában erős hit, a Gondviselés rendelkezéseiben való alázatos megnyugvás, a martiromság felemelő gondolata nyilatkozik meg bennük. 1672-ből való az első, a protestánsok üldözésén kesergő ének, mint szerzője mondja az utolsó versszakban. Tanító-, vagy papféle embernek kellett írnia, mire a prédikátorikas hangból és a biblikus vonatkozásokból következtetek. A következő kettő: „Árván maradt magyar Sión" (1674), és „Az Isten anyaszentegyházának nyomorúságos sorsán és keserves állapotján való siralom" (1674), közös gondolatmenetű, egyformán búsongó és kétségbeesett hangú, a bibliai történeteknek és képeknek idézése, egyegy sornak majdnem szószerint való ismétlődése, a protestáns hit pusztulásán, követőinek sanyarú állapotán való hasonló siránkozás, — arra a feltevésre jogosítanak, hogy nemcsak ugyanazon vidéken termett, de egy kéznek is a munkája. E feltevést támogatja még az a fontos körülmény, hogy mind a kettő 1674-ben keletkezett, mikor az üldözés legnagyobb mérveket öltött és legnagyobb energiával folyt. Van még egy kesergő ének ugyanebből a korból. Legszebb a négy között, valóban poétikus alkotás. A haza sorsát siratja, az emberek rosszaságát ostorozza, az Ige mindenhatóságát hirdeti és várja a végitélet napját, mikor Krisztus eljön ítélni elevenek és holtak fölött: Fügefa megzöldül, vagyon közel az nyár, Az melyet híveknek serege igen vár ; Kevés idö van már — Az is nagy hirtelen, higyjed, hogy majd eljár. Sokszor az fényes nap lappang az ködökben, Sírnak az csillagok, bujdosván felhőkben, Föld van zöndíílésben, Az holdnak világa sürő sötétségben. Megzöndíílt a tenger habok zúgásával, Emberek epednek hadak várásával: Ez jele bizonynyal, Hogy Christus ítélni eljön hamarsággal. Nem igazi költő lelkének kitörései-e és nem kezének vonásai?! A száműzött lelkipásztorok sanyargatásával foglalkozó vers kettő van: „Az szegén fogoly rab-praedicatorok éneke" és a „Gályarabságra hurcolt praedicatorok éneke". Az első 1672-ből való, a második 1675-ből. írójuk neve ismeretlen, de megint azt kell mondanunk, hogy valamelyik protestáns pap a szerzője, a ki maga is végigélte Berencs várában vagy Triesztben a velük tett méltatlan megaláztatást. Az első ugyanis a Berencs várába bebörtönözött lelkészek szenvedéseit mondja el, kiket a legaljasabb munkára használnak nappal, éjjel pedig nehéz vasban, tömlöc fenekén fetrengenek. A reformált hivők közt nagy népszerűsége lehetett, mert énekelték is, a mit onnan tudunk meg, hogy Szencsey a költemény élére illesztette: „Ad notam : Hogy Jerusálemnek" ... Az utóbbi három kiváló kálvinista prédikátor búcsúját tartalmazza: Séllyei István dunántúli református superintendens és pápai lelkipásztorét, Komáromi István győri és Bátorkeszi István veszprémi papokét, a kik Nápolyba indíttatván, Triesztben hagyattak és itt raboskodtak negyvenhét társukkal. Ezek közé kell soroznunk a néhány évvel későbbi keletű „Jajszó, melyben édes hazánk romlását siratja egy poéta" (1700) című költeményt, melyet kezdősorától „Zokogó sírással sírhatsz magyar nemzet ..." néven ismer az irodalomtörténet. Hangban, tartalomban és származásra nézve teljesen rokon az előbbiekkel: a németgyűlölet és a katholikus papság ellen intézett támadás a reformált vallás- és hívei üldözése fölött támadt siralommal vegyül össze benne és utolsó versszakában erős összetartásra, a hitben való megmaradásra bátorítja a szerző a protestáns magyarságot. Keletkezése helyét illetőleg elfogadjuk Tlialy meghatározását, mely szerint a Dunántúl Íródott s valamelyik protestáns pap, vagy tanító költeménye. Egyedül epikai és legterjedelmesebb, valamint kortörténeti szempontból is legfontosabb kesergőének a Czeglédi István haláláról írt költemény. Czeglédi István ez idők legkiválóbb református lelkészeinek egyike volt. Mint nagytudományú férfiút, jeles egyházi szónokot, hajthatatlan jellemű és meggyőződésből hitbuzgó papot ismerték. Tanulmányainak külföldön történt elvégzése után, Lorántffy Zsuzsánna akaratából beregszászi lelkipásztor lett és innen hívták meg a kassai helvét hitű egyház katedrájára. E hivatalban maradt élete végéig, mely hoszszas szenvedés után, pozsonyi útjában, a „nagyszombati búzavetések közt" következett be, mikor egy idézet parancsára az itt székelő vértörvényszék előtt akart megjelenni. Az ének szerint erős oszlopa volt egyházának. Védelmezte azt minden irányban az ellene fordított támadásokkal szemben. Tollal és szóval egyképen. Ellenségei mindent elkövettek, hogy hallgatásra bírják: rút rágal-