Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-08-25 / 35. szám
340 EVANGELlliUS ŐRÁLLÓ 1905 szerkezetén, haladt tovább minden a régi taposott ösvényen, mert hát — nyugalmas dolog a kritika, nyugalmasabb, mint a bennünk éíő eleven meggyőződésnek a fórumon is kellő erkölcsi bátorsággal való kinyilvánítása. Az ügy szempontjából valóságos szerencsének tekinthetjük tehát, hogy végre illetékes ajakról, őszinte nyíltsággal hangzott el a memento: eddig — és ne tovább! Mert mélyen meg vagyunk győződve arról, hogy ha magyarhoni evang. gyámintézetünk közönsége, a mely a maga filléreivel és koronáival évről-évre megújuló áldozatkészsége útján szüli újjá a gyámintézetet, értesülne róla, hogy fillérei, koronái mily elaprózott arányban jutnak a folyamodó egyházak és egyesek kezéhez, úgy, hogy eljutva hozzájuk, mindenre alkalmasakká válnak, csak épen a tulajdonképeni cél — az inség enyhítésére nem: kétszer is meggondolná magát, ha vájjon ily céltalan módon gyakoroljon-e továbbra is közjótékonyságot vagy talán ne igyekezzék-e áldozatát valamely más szemmel látható eredményt mutató cél részére meghozni. Azt hiszsziik, itt a legfőbb ideje annak, hogy e céltalan eljárással gyökeresen szakítsunk. Regenerálnunk kell a gyámintézet egész szervezetét. Legyen az valóban azzá a szamaritánussá, a ki sebeket gyógyít a maga szeretete olajával, nem pedig hiú világi célok támogatására vállalkozik. Olvasunk, hallunk róla eleget, hogy egyházmegyénként és kerületenként egy-egy egyháznak, a mely a régmúltban bizonyára elhamarkodva fogott hozzá valamely építkezéshez, mihamar cifra külsőhöz akart jutni, holott belül csupa gond és gyötrelem volt az élete s a mely ebből kifolyólag 4000, 5000, 8000, sőt 14—15,000 K adóssággal küzd: 40—50 K-t juttat a megfelelő gyámintézeti közgyűlés — más gyülekezeteknek ismét — a melyek erejüket meghaladó építkezésekbe fogtak, 60—80—100 K-t juttat a kerületi vagy egyházmegyei gyámintézet, holott az építkezés költségvetési hiánya ezer és ezer koronákra rúg. Es e mellett aztán oly gyülekezetek, a melyeknek elemi csapás tette tönkre templomukat, iskoláikat, jég verte el egy évi keserves munkájuk gyümölcsét, szintén a segélynek csak ama mérvében részesülnek, mint a gondatlan vezetés, könnyelmű gazdálkodás, elhamarkodott hiúsági törekvések miatt a szokottnál nehezebb anyagi helyzet terhét viselő egyházközségek. Ez volna hát a gyámintézet célja — tért engedni a könnyelműségnek, az ősi protestáns egyszerűségnek hadat üzenő világi hiúskodásnak, a cifra köntösbe bújni szerető szegénységnek inkább — hogy nem mint a valódi ínségnek adni érezhető megkönnyebbülést, az igazi sebekre balzsamot! ? Ha ez volna a gyámintézet célja — akkor kár volt volna megalapítani, mert a mit önzetlen adománya útján egyszer lelkekben talán megépít — azt a meg nem érdemelt adományok osztoe; atasa útján más lelkekben lerontja és kérdésessé teszi, ha vájjon ezen eljárása útján sikeriil-e megóvni a gyámintézet eszményében rejlő erkölcsi célok tisztaságát! Olvasunk, hallunk arról is, hogy oly gyülekezetek részesülnek elaprózott, de évenként megújúló segítségben, a melyeknek évi költségvetése másként nem bírja meg az egyház fentartását, mint az évenként megújuló gyámintézeti adományok bevételezése útján. Hát ez egy nagy közigazgatási hiba. Mert az efféle gyülekezetek állandó segélyezése törvény szerint az Egyh. Alk. kifejezett intézkedése értelmében nem a gyámintézet, de a közalap feladata. Tehát disztinguáljunk, ha van módunk reá s ha ezzel sikerül egyúttal célszerű intézkedéseket foganatosítani — utaljuk azt, a mi a közalap elé való, a közalaphoz, a mi a gyámintézet elé való, a gyámintézethez. Ezzel is közelebb jutunk a célhoz, hogy a gyámintézet igazán sebeket gyógyító samaritánussá váljék. És tapasztalunk affélét is, hogy egyes gyülekezetek lelkészei épen akkor, a mikor gyülekezetük a kerület vagy egyetem részéről 80 vagy 100 vagy mondjuk akár 200 korona segélyben részesül, gyülekezetük (vagy esetleg saját maguk) terhére részt vesznek a megfelelő közgyűléseken. Ne jelennének meg, — talán nem is volna oly égető szükség a gyülekezetnek gyámintézeti úton való segélyeztetésére és arra, hogy e miatt a valódi Ínséggel küzdő egyház a kért magasabb segélytől elessék és továbbra is csak morzsákban részesüljön. Hogy otthon, a házi körben megtörténik-e minden a végre, hogy az egyes gyülekezetek ne szerepeljenek évről-évre a kéregető egyházak között, hogy van-e elég lelkipásztori buzdítás, utánjárás, példaadás az önzetlen szeretet nyilvánulásaiban és a tisztes szerénységben, hogy a hallgatók szeme elé fel van-e tárva a régi mult sok felemelő tanúsága, a mikor sokkal nagyobb gondok között, jobbágy-világban, véres üldöztetések dacára, sokszor családi otthont, ősi telket elhagyva, kellett megmenteni és fentartani az evang. egyházat — gyámintézet nélkül, — és hogy nem ernyed-e el az ősi prot. hithűség és áldozatkészség, ha minden önérzetes belső erőkifejtés nélkül folytonosan a vékonypénzű külső segítség cérnaszálaiba kapaszkodnak: ezek oly kérdések, a melyeknek fejtegetése ez alkalommal ugyan szintén helyénvaló volna, de a melyek mégis kissé elterelnének ama tárgytól, a mivel tulajdonkép foglalkozni kívántunk, t. i.: a gyámintézeti segélyek elaprózása dolgában fennálló szokás megdöntéséről. Nagyon jól ismerjük azt a két nagy ellenérvet, a melyet e szokás fentartása érdekében hangoztatnak egyesek. Az egyik az, hogy minden egyházközség önmaga leghivatottabb bírálója anyagi helyzetének és ha ő úgy látja, hogy segítségre szorul és ezért kénytelen-kelletlen folyamodik is, nem jöhet megrovás alá. A másik pedig az, hogy a kérelmező gyülekezetek népére véghetlenül jó benyomással van — és az öntevékenységben is buzdításukra szolgál, ha tapasztalják, hogy a gyámintézet szerető gondoskodását reájuk kiterjeszti és őket abban következetesen részesíti. E két ellenérv ellenében álljon itt két nagy példa és egy terv. Az egyik példát adja a németországi O. A.-egylet, a mely a maga otthonában százszámra menő segélykérvényt tud elintézni kedvezően úgy, hogy bizonyos sorrend figyelembevételével megállapított segélyezési tervet készít, adományaival mindenütt igazán enyhíteni tud az Ínségen és ha itt-ott kivételesen kisebb adományokat is küld, ezt már igazán csak azért teszi, hogy a szeretet kötelékeit addig is, a míg gyökeresebben nem tud segíteni a bajokon, lazulni ne engedje. A másik példát nyújtja hazai ev. ref, atyánkfiainak ú. n. domesztikája. (Talán magyarosabb volna, ha a magyar egyház magyarul „házi alap"-nak, vagy közalapnak nevezné ezt el.) Hosszú évek során ez is 40, 50 frtokra elaprózva osztogatta jövedelmét a gyülekezetek és lelkészek között. Míg végre ott is belátták, hogy idejénvaló volna a valódi segélyezés terére lépni. A terv pedig ez: szólaltassuk meg gyámintézetünket az egyes kéregető gyülekezetekkel szemben talán ekként: „Tudom, hogy nehéz gondokkal küzdesz. Nem kutatom, részben nem magad vontad-e magadra e súlyos gondokat, De lásd — vannak még nehezebb viszonyok között élő testvéreid. Nyugodjál tehát belé, hogy előbb ezeken segítsek gyökeresen, tekintélyes, olyan arányú adomány nyújtása által, hogy a feltörő inség szavát legalább az éveknek hosszabb során keresztül elfojthassam. Az éveknek e során keresztül te is mindig ott lészsz azok között, a kiknek hasonló módon akarok juttatni tekintélyes, nagy segélyt. Lehet, hogy eltelik 5, 6, 8,