Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-08-18 / 34. szám

332 EVANGEL

lliUS ŐRÁLLÓ 1905 A lelkészhiányról s ennek legbiztosabb megszüntetési módjáról. Előre bocsátom, hogy e sorok megírására Hollerung Károly pozsonymegyei esperes úrnak e lap multi számában megjelent s nézetem szerint igen figyelemre méltó cikke szolgált indító okul. Volt idő s nem is régen (mi tudjuk ezt jól, theol. tanárok), a midőn valóságos igényper folyt a káplánhiány súlya alatt görnyedező lelkészek közt egyik-másik ifjú Timotheus fölött s örült, a kinek sikerült ezt a maga számára megnyernie. Hát ez ugyan jó idő volt a theologus ifjúság, de nem jó a lelkészképzés szempontjából. Ifjaink már előre le voltak foglalva, sokszor 7a vagy 1 egész évvel a szakvizsga előtt; a soros püspök azzal jött a szakvizsgálatra, hogy „holnap ezt meg azt az ifjút mindjárt fel is kell szentelnünk", mert segíteni kell ezen vagy azon a beteg lelkésztárson stb.-stb. Elképzelhető hát, hogy mily komoly értéke volt az ily szakvizsgálatnak, s hogy mily jelentőséget tulajdonítottak annak magok ez ifjak, mikor előre tudták, hogy — bukni úgy is lehetetlen... Nemcsak minden praktikus előkészültség nélkül, de bizony sokszor a theoretikai műveltség minimális színvonalán alul maradva mentek ki ifjaink az életbe. Ez időkben hallatszott a sűrű panasz is, hogy ifjaink gyakorlatilag nincsenek kellőleg kiképezve; s bizony okkal, de nem joggal: mert hiszen az iskola nekik gyakorlati képzést soha sem adhat, minthogy itt még az ú, n. gyakorlati theologia is, tudományos jelleménél fogva, természetszerűleg tiszta elmélet; de viszont ily viszonyok között hogy is lehetett volna ifjainktól gyakorlati előkészültséget követelni, a mikor még az elméleti előkészültségük sem volt mindig és mindenben megfelelő, természetesen, teljes tisztelettel azon kivételek iránt, a melyekben — hála a jó Istennek — sohasem volt hiány. Négy-öt év óta a helyzet változott. Hogy mi okból, nehéz volna egész szabatossággal megállapítani. Lehet, hogy a congrua varázsa, mely innentúl tisztességesebb megélhetéssel kecsegtetett a lelkészi pályán is, — lehet, hogy más pályák túlzsúfoltsága, a mely kétessé teszi az existentia gyors megalapozását, — lehet, hogy más tudományos pályák aránytalanúl költségesebb volta, mely nem engedi meg mindenkinek az oda tódulást, — lehet, hogy az egyes theol. intézeteken belől alakult s kétségkívül áldásosán működő otthon-internátusok, — lehet, hogy a Lélek szárnylegyintése az ifjú sziveken; lehet, sőt valószínű, hogy valamennyi együtt — ifjainkat nagy számban utalták s utalják theol. intézeteink felé; úgy, hogy most egynek annyi hallgatója van, mint volt a háromnak együtt ezelőtt 4—5 évvel s kétségkívül a lelkészhiány — a mi a létszámot illeti — rövid időn teljesen megszűntnek tekinthető. Nyugodtan nézhetünk tehát a jövőbe : lelkészhiány többé nincs. De Hollerung esperes úr azt mondja, hogy nincs — és mégis van, és mégis és mindig lesz, ha nem a létszámot, hanem az elhivatást, a lelkipásztori jellemet és munkát nézzük. Es nézetem szerint Hollerung esperes úr cikke különösen e gondolat miatt igen-igen figyelemreméltó, mert itt teljesen a fején találta a szöget. Mert bárha fontos is, hogy minden lelkészi állás be legyen töltve, hogy tehát az „etat" teljes legyen: de a siker Istenországa s a lelkek üdvössége szempontjából nem a hiánytalan létszámtól, hanem sokkal inkább attól fog függni, ki hogyan tölti be azon helyet, a melyet Isten kegyelméből s híveinek bizalmából elfoglal .. . Mert nekünk nem bürokratikus hivatalnokokra, de a szó nemes és jó értelmében vett lelkipásztorokra van szükségünk. Nem lévitákra, sem áldozárokra, hanem prófétákra és apostolokra... Gideonnak s vele Izraelnek nem azon 10 ezrekben rejlett az ereje, a kik ott annál a folyónál — a táborozás fáradalmaitól elfáradva szerte dobták paizsaikat s neki estek a víznek, s a kiket azért a nép hős birája szélnek is eresztett: hanem ama 300 vitézekben, kik megálltak a folyó partján teljes vértezetben s csak tenyerükkel merítettek az üdítő vízből, készek minden percben a tovább menetelésre. így vanezbizonynyal az Isten országának harcoló képviselője, az „ecclesia militans" életében is. Minthogy pedig a lélek és a létszám egymással szemben mindig úgy állnak, mint a Gideon 300-a szemben a 10,000-rel: azért Hollerung esperes úrnak — ismétlem — nagy igaza van. És ha teljesen meg is szűnik a lelkészhiány : lelkészhiány mindig lesz; lesz legalább is addig, a míg annak okait nem sikerül megszüntetnünk. Akkor aztán „cessante causa, cessat eífectus". Érthető jól, hogy így itt az okok kutatásán van a súly s Hollerung esperes úr azt — hogy röviden fejezzem ki, a mit ő tartalmasabban fejteget — főleg a mai iskolarendszerben látja. A középiskola, a melynek első és fő, mondhatnók egyedüli rendeltetése régebben az volt, hogy egyházunk számára lelkész és tanító generációkat neveljen: e feladatköréből modern korunkban teljesen kiesett; a lelkészképzés kizárólagos tűzhelyei a theologiák pedig inkább az elmélettel, mint a gyakorlati előképzéssel foglalkoznak, pedig — úgymond — ez utóbbi a lényegesebb és a fontosabb. Azért ajánlja, hogy mi lelkészek segítsünk magunk a bajon, nyúljunk be mi is a lelkészképzés feladatkörébe olyformán, hogy elemi iskolás koruktól kezdve fel egészen a hivatalba jutásig óvó, irányító, vezető gonddal kisérjük az e nemes hivatásra általunk kiszemelt ifjúságot; s ha ezt teszszük, ha sikerült egyházunk számára csak egyetlen igazi Isten kegyelméből való lelkipásztort nevelnünk : többet tettünk, mintha az egyházi élet bármely más téréin értünk volna sikereket. Hát én Hollerung esperes úrnak azon gondolatát, hogy e fontos ügynek sikeres megoldásában maga a lelkészi kar működjék közre, igen nemes és megszívlelendő dolognak tartom s nem kétlem, hogy ha szavát csak itt-ott is megfogadják, már meg lesz az áldásos sikere. Ámde a mi az okok analysisét illeti, már nem tudok vele harmonizálni. Teljesen igaz, hogy ev. középiskoláink jelleme, rendeltetése most más, mint volt századokon át állandóan, egészen az új középiskolai törvényig (1883. XXX.) s teljesen igaz az is, hogy mert megszűntek par excellence a lelkészés tanítóképzés előfokaként szerepelni, e képzés szempontjából jelentőségök felette alábbszállott. (Tessék most már itten kinek-kinek tovább okoskodni s tisztába jönni arra nézve, hogy vájjon a változott viszonyok között, a mikor a középiskola már az államé lett s nekünk sok egyéb közvetlenebb 's vitálisabb feladatunk van — önmagunkkal szemben, semhogy az államnak tegyünk „államsegélyes" szolgálatokat: helyes-e, szükséges-e úgyszólván összes erőinket ily középiskolák fentartására sőt újak felállítására fordítanunk? s vájjon nem lehetne-e középiskolai ifjúságunk vallásos nevelését s az egyház iránti hűségben való megerősítését más, üdvösebb és olcsóbb úton-módon intéznünk?) Azt már azonban nem merném csakúgy könnyű szerrel aláírni, hogy a mai középiskolai tanárok tekintélyei általában Darwin, meg Haeckel, meg Büchner, meg Schopenhauer, meg tudom is én ki, más szóval, hogy a mai középiskola egyenesen