Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-07-14 / 29. szám

286 EVANGELlliUS ŐRÁLLÓ 1905 ményét pártolta, 5 pedig s köztük az elnöklő savoyai herceg, a kancellária javaslatához csatlakozott, A győztes párt azzal okolta meg álláspontját, hogy a rendelet egész tartalma szerint ekkor még végrehajthatatlan ; a szigorúság nagy elégedetlenséget okozna az országban s ő Felsége protestáns szövetségesei is rossz néven vennék. De akadt olyan bátor vélemény is, nyilván nem magyar, mely az akatholikusok kényszerítését meggyőződésükkel ellenkező esküre nem tartotta helyes állami politikának. Hogy a királyi és papi tekintélyt ez engedmény miatt sérelem ne érje, a rendeletet nem hozzák nyilvánosságra s ügyelnek arra, hogy az esküminta felolvasója katholikus ember legyen. Minden egyes esetről külön jelentést várnak. A helytartótanács nem nyugszik bele vereségébe s kétszer is felír a királyhoz igaza mellett; egyik felterjesztésében azt is kéri, hogy valamelyik tagja élőszóval tájékozhassa ő Felségét. A király azonban meghajolt Jenő herceg és minisztériuma argumentumai előtt, a két feliratot elutasította. Jó tíz esztendőre tehát egy-két vármegyében, a hol különben is többségben voltak, a királyi kegyelem biztosította a protestánsok hivatalviselését, így Szabolcsban, Veszprémben, Gömörben. Egy-két vármegye a két felekezet barátságos megegyezése következtében felváltva választott katholikus és protestáns tisztviselőket, a hol számbeli és vagyoni erejök nagyjában egyenlő volt. De mindenki érezte, hogy ez a rend rövid életű lesz s legfölebb királyváltozásig tart. Az új királytól, Mária Teréziától a protestánsok sérelmök orvoslását, üldözőik a rendelet szigorú végrehajtását várták. Mária Terézia 1742 dec. 24-én kelt rendeletével az utóbbiak pártjára állt s meghagyta a resolutio tökéletes végrehajtását, noha a protestánsok ép úgy elfogadták és védték a leányág trónöröklő jogát, mint a legbuzgóbbb katholikusok. E felbátorításra országszerte kitört a lappangó eretnekgyűlölet s a nem esküvő protestánsok évről-évre több tért vesztettek. A szabolcsi főispán megakadályozta a tisztújítást, mert kálvinisták nélkül nem tudta volna vármegyéjét megalakítani. Megírta Bécsbe, hogy „katholikus subjektumokban nagy hiány van." A megye is felküldte követét az udvarhoz, kilenc hónapon át fenmaradt s folyton ostromolta a kancelláriát, minisztériumot. A megye ellenállásán végre megtört a kormány ereje s a III. Károly idején divatos eskümódot végső esetben megengedte. A legtöbb megye azonban végrehajtotta a királyi rendeletet teljes szövege szerint. A tisztviselői kar és vele együtt a vármegye színvonala hirtelen sülyedni kezd. Kiszorúlnak a legtanultabb, legbátrabb elemek, a melyek a szakadatlan önvédelmi harc folyamán a magyar törvénynek minden ágát-bogát, zegét-zugát alaposan megismerték s alkalmazni is tudták. A magyar alkotmány védőinek csatasora a protestáns tábor hátraszorításával meggyengült. A megye ekkor egyáltalában nem az a tiszteletreméltó testület, a mi régebben volt s a mivé a XIX. század első felében fejlődött. Önállóságát teljesen elvesztette és a papság üldöző szenvedélyének eszközévé alacsonyodott le; a nemzet boldogulásával, jövendő nagyságával összefüggő kérdések iránt nem volt semmi fogékonysága. Mária Terézia korában a vármegyének majdnem egész tevékenységét a vallásügy foglalta le ; a tulajdonképeni közigazgatásra alig jutott ideje. Kivált oly megyékben, a hol egy-egy püspök volt a főispán (Veszprém, Baranya), s a hol a nagy birtok mellett a köznemesség elenyésző csekély jelentőséggel bírt. Baranyában a vármegye útját állja a földesúr jóindulatának, Somogyban fölfegyverzett parasztokkal támad egy-egy protestáns gyülekezetre. Néha a vármegyei tisztviselők biztatják a templomfoglaló püspököt, hogy ne érje be ennyi eredménynyel, hanem egy füst alatt fojtsa el a magán áhítat gyakorlását is. A megyére volt bízva a vizsgálat, ha valamely egyház templomának vagy iskolájának javítását kérte. A kiküldött bizottság tüzetesen megvizsgálta, vájjon igazán szükség van-e reá s nem terheli-e meg a lakosokat fölöttébb ; gondosan ügyelt arra, hogy az építkezés az engedélyben megszabott korlátokhoz alkalmazkodjék. A zaklatásnak végtelen s ellenőrizhetetlen szabad tere nyílt. Rendszerint kisebb templomra adtak engedélyt, mint a mekkorára a híveknek szükségük volt; olykor majdnem felére szorították le a terjedelmet. Fehérben, a hol egy áttért ember volt az alispán, a lovasberényieknek nem engedték meg, hogy az oratorium oldalát vesszővel befonják és sárral betapasszák; gyenge nádkerités védte a buzgólkodókat az eső és szél ellen. A felcsuthiak pedig gályákból és tövisből készült, úgynevezett harasztkeritéses sátort használtak templom gyanánt, de a megye 1757-ben ezt is lerontotta. A milyen pártos volt a protestánsokkal szemben a közigazgatás, éppen annyi elfogultságot és rosszakaratot tapasztaltak az igazságszolgáltatás terén. A megyei törvényszékek, mivel három évről három évre a megye nemességétől kapták megbízásukat, egyáltalán nem voltak független bíróságok. Szellemök nem lehetett más, mint általában a megyei nemességé és tisztikaré. A birák, hogy jövendő megválasztásukat biztosítsák, versenyezve keresték kedvét a nagybirtokú s nagy befolyású püspöknek, a veletartó főnemeseknek. A törvényszék megtalálta módját, hogy mindig a katholikus fél nyerjen igazságot. A vizsgálat a protestánssal szemben mindig kíméletlen volt s a vallatásnál a kényszerítés minden megengedett eszközét alkalmazta. A Mária megsértésével vádolt abai prédikátor ellen a fejérmegyei törvényszék a vele egy börtönbe zárt s infámis vétekért jogérvényesen elítélt cégéres gonosztevőket is sorompóba állították tanuk gyanánt, holott a magyar törvény egyenesen tiltotta. Nem átallották a legegyügyűbb vádak alapján vizsgálatot indítani, ha protestánsról vagy pláne prédikátorról volt szó. A vadosfai iskolatanítót és feleségét boszorkányság miatt üldözte Sopronmegye, még pedig egy féleszelős asszony mende-mondái alapján. Itt-ott korlátozták a védelmet. A kor igazságszolgáltatásának azonban legjellemzőbb példája a hires vadosfai per, a melynek minden mozzanatát ismerjük. (Vége köv.) KÜLFÖLDI KRÓNIKA. A német protestáns tlieologiai irányokról. A nevéhez és eddigi múltjához minden tekintetben hű és következetes Hengstenberg-féle „Evang. K.-Ztg." ez évi 15. számában theol. irányaik szerint osztályozza a német tudomány-egyetemek prot. theol. tanárait. Ósztályozásából megértjük, hogy a legtöbb „positiv lutheránus" theol. tanár van az erlangeni, greifswaldi és a rostocki, csekélyebb számmal a berlini, göttingai, kiéli és lipcsei, s egyáltalában nincs képviselve a jénai, giesseni, hallewittenbergi, heidelbergi, strassburgi és tübingai s egyegy taggal szerepel a bonni, boroszlói königsbergi és marburgi egyetemen. Tisztán azokéi a tanszékek a rostocki és erlangeni egyetemen. Legtöbb „positiv uniói" irányú theol. tanár előad a bonni, boroszlói, halle-wittenbergi, königsbergi és lipcsei, legkevesebb a göttingai, heidelbergi, kiéli és marburgi és senki a giesseni, jenai,