Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)
1905-07-14 / 29. szám
284 EVANGELlli US ŐRÁLLÓ 1905 Ultramontán vélemény a protestáns theologiáról. A Berlinben e tavaszszal tartott „landeskirchliche Versammlung" és a Halléban avval csaknem egyidőben ülésezett „landeskirchliche Versammlung der Mittelpartei" tanácskozásainak s határozatainak megbeszélése alkalmából az „Alkotmány" f. évi 111. számában sajátságos elmefuttatást olvastunk, a melyet mint curiosumot bemutatunk t. olvasóinknak, tanuságául, mily alaposan és tárgyilagosan tudják ultramontán oldalról megitélni a mi prot. tlieologiai mozgalmunkat. Avval kezdi nevezett napilap, hogy neki ugyan a protestánsok belső ügyeiben, mint általában bármely „ akatholikus "^felekezet belügyeibe nincs beavatkozása, ám e két „Versammlung" ügyét mégis szükségesnek tartja megbeszélés tárgyává tenni, mint „szimptomatikus jelenségeket", melyek „a theologiára nézve katholikus részről is többszörösen sürgetett szabad kutatás elvének tarthatatlanságát illusztrálják". Úgy látja, hogy e gyűlések példája a „legpositivabb argumentum azon felfogás mellett, a mely „a hitélet gyakorlati érdekeit a theoretikai speculációnak, az autoritative megállapított hitelveket a kritikai kutatásnak és a traditionális hitet a tudományos gnósisnak mindig fölébe helyezte" vagyis, hogy a gyermeket nevén nevezzük, a mely az egyházi, a papi tekintélyt ismeri el egyedüli szabályozó elvül, a melylyel szemben a tudomány maga is — akár csak a középkorban — teljesen a szolgaszerepre van kárhoztatva. Ha kérdjük, hogy honnan jutott az „Alkotmány" theologusa ez axiomaszerű következtetésekre, hát ennek a nyitját megtaláljuk azon ellentétes tényben, hogy míg a berlini „landeskirchliche Versammlung", Stöcker ismeretes orthodoxiája által irányítva, szükségét látta tiltakozását hangoztatni a szentírás természetfelett inspirációját és ezzel összefüggő dogmatikai tanokat tagadó vagy kétségbevonó kritikai irányzat ellen; addig a hallei gyűlésen meg a theologiai tudománynak minden jogi megkötöttsége ellen tiltakozva, annak teljes szabadságát követelték. Ez ellentétes tényekből most már a mi ultramontán szakvéleményezőnk azon végső consequentiára jut, (a mit egyébként inkább csak a sorok között éreztet), hogy a protestantismus theologiája gyógyíthatlan benső ellenmondás betegségében szenved, a melybe szükségszerűleg majd bele is kell pusztulnia. Addig pedig „megérjük még — jósolja — hogy más hittani fundamentum híjján egyszerűen a katholicismus ellen való megátalkodott düh lesz a protestáns testvéreinket összekötő ethikai kapocs". Mely jóslatszerű axiómára pedig nevezett szaktudósunk úgy jutott el, mert azt találta, hogy dacára elvi ellentétüknek, Berlin és Halle még mindig ráérnek, hogy egy szívvel, egy lélekkel kezet fogjanak, a mikor a jelszó a „katholicismus" ellen szól. Hálára kötelez a t. szakvéleményező bennünket protestánsokat, hogy dacára „akatholikus" voltunknak, mégis befejező szavaiban „testvéreinek 1 1 titulál. Hát bizony azok is volnánk mindnyájan, a kik a Krisztusban így imádkozunk: „Mi Atyánk ..." Ezért aztán ne vegye rossz néven, ha az „akatholikus" nevet bátrak vagyunk teljes tudatossággal visszautasítani. Ez a cím, múlt századok e gyűlölködő találmánya, nem való többé mai „testvéries" (?) korunkba. A t. szakvéleményező úr tudhatná, hogy épúgy mint ők, mi is hiszünk „egy közönséges keresztyén anyaszentegyházat" (közönséges-katholikus), a melyet t. i. Krisztus urunk alapított. Minthogy pedig ezen a Krisztus urunk által alapított „közönséges keresztyén anyaszentegyház" maga az „Istennek országa", mert csak ez képezheti a keresztyén hitnek a tárgyát; minthogy továbbá ez Istennek országa maga ama láthatatlan ecclesia, a mely a szivekben lakozik („ecclesia invisibilis", „societas in cordibus"); minthogy végül mi evangeliomi alapon álló protestánsok épen e láthatatlan egyház elvén állunk s azt nem azonosíthatjuk, mert Krisztus evangelioma szerint nem is azonosíthatjuk, semmiféle látható, akár római, akár genfi, akár wittenbergi egyházzal, melyek csak földi institúciók s a céljuk, hogy ama láthatatlan egyházat szolgálják: mindez okoknál fogva nemcsak hogy nem illethet meg minket az „akatholikus" jelző, de sőt épen ellkezőleg mi vagyunk az igazi, az eszményi katholikusok; a mi pedig a római katholicismust illeti, hát igenis, ez egyház az akatholikus egyház, mert ama egyetlen közönséges eszményi egyháznak, az Istenországának hátat fordított s helyére egy földi institúciót helyezett tekintélybálványul. Ily értelemben előre biztosíthatjuk a t. szakvéleményező urat, hogy a protestáns theologia, mint az igazi, az eszményi katholicitás képviselője — a benne érvényre jutó legellentétesebb vélemények különbsége dacára is tényleg mindig egységes lesz az ultramontán u. n. „katholicismus" elleni küzdelemben s ennyiben jóslata bizonynyal teljesedni is fog. Bár ha itt is némi kis irálybeli módosításra kényszerülünk. A protestantismust sohasem fogja vezetni, miként sohasem vezette „a (római) katholicismus ellen való megátalkodott dűh" (ez — úgy hiszszük — a Torquemadák egyházáról sokkal könynyebben volna beigazolható); hanem igenis mindig vezetni fogja az igazi, az eszményi katholicitáshoz való feltétlen elvi ragaszkodás, az igazságnak feltétlen tisztelete és a szabadság nagy tudományos és ethikai értékfogalma. Épen a szabadság, az igazság kutatásában érvényesülő e szent individuális jog a protestantismus éltető levegője, hiszen — tán méltóztatik tudni — a protestantismus lényegében tiltakozás minden tekintély ellen hit és lelkiismeret dolgában, az egy evangéliomon, Isten Igéjén kívül. S az egyéniségi elv ez isteni jogon való érvényrejutása érteti meg, hogy a protestantismusnak eleme épen a vetemények különbözősége, a mi mellett a hitnek egysége szépen megfér. Hiába triumfálnak, hogy a protestantismus íme már véleményekre bomlik fel s vége közel. Ellenkezőleg: akkor volna vége a protestantismusnak, ha tekintélyszerű tantételek rendszerébe j kövülne, mint a pápás egyház. De hát ehhez már bizonyos „congenialis megértés" i kellene, hogy gondolatunkat a t. szakvéleményező úrtól \ átvett tudományos kifejezéssel magyarázzuk: vagyis I kellene az, hogy bele tudjanak merülni a protestantismus 1 lényegi megismerésébe, a mi azonban az ultramontán tekintélyhit és theologia álláspontjáról már a priori teljesen ki van zárva. Meggyőződésünk, hogy ha a t. szakvéleményező úr bele tudna merülni a protestantismus lényegébe, bizonynyal nem habozna ott hagyni eddig vallott tekintélyelveit; épúgy, a mint hogy mi, a kik a pápás egyház és theologia egész lényegét és annak „akatholikus" voltát tisztán látjuk, ez alapon örök időkre biztosítva vagyunk az ellen, hogy azt — bárha történeti '' fejlődése és jelensége szerint érteni s megmagyarázni tudjuk is — csak egy pillanatra is azonosítani tudnók az evangeliomi igazsággal. Itt két nagy elv áll egymással szemben: a tekintélyszerű maradiság anyagi s a folytonos küzdelmeken át való haladás szellemi elve. Amazt Róma, ezt mi képviseljük. Percre sem aggódunk azon, hogy a végső győzelem melyiknek fegyvereit s küzdelmeit fogja majd megkoszorúzni. Só.