Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-06 / 2. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 24 Közgazdaság és az ifjúsági önképző-körök. Számos tanári kör szervezkedett újabb időben hazánkban, de oly üdvös tevékenységet egy sem fejt ki, mint a kolozsvári. Az oka nagyon egyszerű. Egyetemi, theologiai, akadémiai és középiskolai tanárok, sőt világi férfiak is, állás- és rangkülönbség nélkül, tisztán a nevelés szent célját tartva szem előtt, egyesültek. E szép egyetértésnek a kifolyása az is, hogy a mult év május havában egy laikus, dr. Gidófalvy István, királyi közjegyző, a fenti cimen egy magvas felolvasást tartott. E felolvasást a hozzászólók véleményével együtt megküldték az ország összes középiskoláinak s e körülmény jogosítja fel e sorok íróját arra, hogy nyilvánosan szóvá tegye a dolgot. Dr. Gidófalvy megvallja, hogy neveléstudománynyal szakszerűleg sohasem foglalkozott, de érzi, hogy a mai iskolai képzésben kell valami olyan hibának avagy hiánynak lenni, a mit minden nyitott szemmel néző szomorúan lát. Konstatálja, hogy „míg a régebbi nemzedék künn az életben is mindig szívesen gondolt vissza iskoláztatása korára s kegyelettel, hálával emlegeti még őszülő fejjel is azokat, a kik ifjúságában vezetői voltak: ez az újabb nemzedék alig várja, hogy lerázhassa az iskola porát s e porral együtt lerázza a kegyeletet és a hálát is, mert ezt az iskolát nem tekintette soha szentélynek, hanem csak egy őt nyűgöző intézetnek, melynek kénytelen-kelletlen tagjául kellett állania, hogy valami módon kenyérkereseti diplomát kapjon". Mi ennek az oka? Az előadó szerint semmi más, minthogy ma „sablon-alakokat nevelünk". A mai „iskoláit végzett fiatalember" átlag kifogástalan gavallér, a ki ismeri a sportvilág négylábú s a színi világnak meztelen primadonnáit meg a párbajcodexet s monoklit hord és szabóján túl legfeljebb orvosával érintkezik. Zsebe és szíve legtöbbjének egyaránt üres, de a nadrágja ki van vasalva s egyetlen komoly foglalkozása a protekciókeresés. Szívében a nemes felhevülések csak mellékes események, a nagyratermettség törtetéssé, az élet kellemetlen feladattá válik, melylyel csak ;

; clublike" szabad élni. Megfelelhet-e — kérdi Gidófalvy — az ilyen módon képzett fiatalember az életben reá váró nagy és fontos, az állam fentartásához feltétlenül szükséges feladatoknak?" Nézete szerint nem, azért elengedhetetlen szükségnek tartja, hogy a közép-, felsőbb és szakiskolák körébe bevigyük a mások bajával való törődés gondolatát és más sociális vonatkozásokat, mert az iskolának és az életnek nem szabad egymástól elszakadniok, hanem kölcsönhatásban kell állniok. A régi magyar középbirtokos osztály elszegényedett, elpusztult, helyét a közép-, szakés telsőbb iskolákból kikerült papok, tanítók, tanárok, birói és közigazgatási tisztviselők, ügyvédek stb. foglalják el. Mindnyájan oly állást töltenek be, melyben a műveletlen, nem iskolázott néppel érintkezni, azt vezetni, oktatni kell. Szálljon mindenki magába és vegye számba, hogy hány álláson lát ennek a munkakörnek is megfelelő honoratiort. Bizony az eredmény szánalmas lesz és szomorú. Ezekután az előadó rátér arra, hogy miként lehetne az említett bajokon segitni s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy „a mulasztás helyrehozatalára igen alkalmasak volnának az iskolai önképző-körök". És itt igen helyesen fejti ki, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején a protestáns középiskolákban keletkezett „Magyar Társaságok" első sorban azért létesültek, mert a magyar nyelv és irodalom ismertetése és művelése nem volt a tantervbe fölvéve, mint rendes tantárgy, de pótolta ezt az ifjúság saját buzgalmából az ily körökben. A II. József császár germanizáló törekvése, a Károly központosító és a Mária Terézia elaltató rendszerével szemben mindez üdvös visszahatás volt s a soproni, pozsonyi, eperjesi, pataki, pápai és kolozsvári önképző-körök annak idején már puszta megalakulásukkal nagy szolgálatot tettek a nemzeti ügynek. Azonban — folytatja — az önképző-körök ily szervezkedése ma részben hagyomány, tehát elavult, részben teher a fiatalságra, tehát fölösleges. Az önképző-kör ma újságíró csemetéket, színészt, poétát tenyészt, nem nevel. Egy sereg fiának veszi el az eszét s egy sereg fiúban kelt csillogó ábrándot, a mit azután tehetség és élet nem váltanak be. Ha — az előadó szerint — az önképző-köröket az iskolák újabb támaszaképen akarjuk berendezni, azok egész munkaterén, célján és feladatán mélyremenő változtatásokat kell eszközölni. Kell, hogy ezentúl az ifjúság önképző-köri munkássága oly irányban vezettessék, hogy a fősúly a közgazdasági és sociális irányra legyen helyezve! Az ilyen önképzőköri tanulmányok tárgyai lehetnének egyes kisebb községek társadalmi és közgazdasági ismertetése, tárgyalása és bírálása, Egyes községek közgazdasági leírása, parasztmonografiák, gazdaszövetkezetek, gazdakörök tanulmányozása és ismertetése, különös tekintettel a gazdaságilag fejlettebb községekre stb. íme, lehetőleg híven közölve, az előadó gondolatmenete. Minden esetre kalapot kell emelnünk előtte. Embertársainkért élni és halni, a gyöngéket és erőtleneket magunkhoz fölemelni, ez oly keresztyéni cél, a melyre az isteni mester maga oktatott bennünket s ráadásul ránk, magyarokra nézve, egy nemzetmegváltó gondolat rejlik benne. Csak kérdés, helyes-e az eszköz, melyet az előadó mint egyetlen hathatós szert ajánl a baj ellen?! Már Széchenyi, a legnagyobb magyar, írja a „Hitelben", hogy nincs nagyobb élvezet, mint az egyes országok anyagi gyarapodásának vagy sülyedésének okait tanulmányozni. Csakhogy ez a tudomány sok más ismeretet és szívvel-lélekkel való belyemélyedést kiván. A középiskolában még tanár sincs, a ki e tudományhoz értene, hát ki vezesse be az ifjúságot?! Én magam, mikor a logikában a különböző tudományok módszerének áttekintéséről van szó, sohasem mulasztom el, hogy a nemzetgazdaságtan tanulmányára ne buzdítsam azon tanítványaimat, a kik jogi pályára lépnek s azt is hangsúlyozom, hogy ez a tanulmány még fényes anyagi helyzetet is teremthet az illetőnek. De, kérdem, minek felszínes, alapos tudáson nem alapuló közgazdasági ismeretekkel megtömni az ifjú agyvelejét? Vájjon néhány eífajta ismeret birtokában több szívok lesz-e ifjainknak az istenadta nép iránt? Pedig világos, ha nem mondja is, hogy dr. Gidófalvy előtt ez a magasztos cél lebeg. Igenis, magam is évek óta hirdetem, hogy meg kell ifjainkkal a népet szerettetni, de ennek egészen más az útja-módja. Buzdítsuk őket, hogy tanulmányozzák vakációban a nép nyelvét, sajátos kifejezéseit s akkor megkedvelik az eszejárását; tanulmányozzák a nép költészetét s akkor megszeretik az érzelemvilágát; tanulmányozzák a népszokásokat, az életmódot s tágul a szemhatáruk. A nép olyan, mint a gyermek, megérzi, a ki szeretettel közeledik feléje s csak ahhoz van bizalma, a ki ismeri örömét, búját, vele örül, vele búsul, nem leckézteti, hanem egynek érzi magát vele. E sorok írója véletlenül abban a helyzetben volt, hogy éveken át felsőbb kereskedelmi iskolában is tanított. Volt oly tanítványom, a ki rajongott a nemzetgazdaságtanért a nélkül, hogy a néppel parányit is törő-