Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-23 / 26. szám

262 EVANGELlliUS ŐRÁLLÓ 1905 kancelláriai jellemzés szerint sem ő, sem elődje, Csáky gróf, nem sokat használtak a közügynek. Csáky minden tekintélyét elvesztette az országban. A dúsgazdag gróf Esterházy Károly egri püspökről ilyen a legfelsőbb királyi kritika: „Nekem nincs róla rossz véleményem, ámbár némelyek képmutatónak mondják. Én csupán kemény, rideg, uralomvágyó természetét kárhoztatom, a melylyel a tőle függőket sújtja". Dölyfös kényúri tulajdonságaiért széltire egri basának nevezték. Esterházy József 23 évi érsekeskedése alatt a bálnak, sakknak, kártyának élt; pozsonyi palotájában szép tánctermet rendezett be, színpadot állíttatott, s egyszer „asszonyi személyek mulattatására" végig elmondta Kotzebuenak egy akkortájt népszerű darabját. 1792-ben budai palotájában hétről-hétre megtartotta feltűnő fényességű s pazar pompájú báljait. Általában a főpapok úgy éltek, mint a korukbeli főnemesek. Élvezték kiváltságos állásukat; teméntelen gazdagság birtokában uraskodtak, mulattak, gond nélkül élték világukat, s adósságot adósságra halmoztak. A püspökséget úgy nézték, mint személyes javadalmat s a vele járó kötelességekkel keveset törődtek. Olyan stílű alak, a minő Pázmány volt, a ki az összekuporgatott vagyont nagy alkotásokra szánta, nem akadt köztök. Maradandó emlék, híres intézet, iskola, századokra szóló irodalmi mű, művészi remek templom nem hirdeti egyiknek a nevét sem. 1758-ban már annyira el voltak adósodva, hogy Pálffy kancellár birtokaiknak állami kezelését tartotta szükségesnek. „Meg kellene vizsgálni, — úgymond — hogy eladósodásukat mi okozta, a fényűzés és pompa-e vagy a méltóságukkal járó dísz. Az a baj, hogy nincs semmi ellenőrzés arra nézve, vájjon az egyház és nép javára fordítják-e gazdagságukat". Pedig a katholikus egyházban ugyancsak helye volt ekkor a pénznek. A plébániák jórésze üresen állt s a töröktől visszahódított falvakban csak itt-ott állt egy-egy düledező templom. A nép vallásos könyvek nélkül szűkölködött, némelyik püspökségnek egyáltalán nem volt sem papnevelője, sem konviktusa. Midőn III. Károly megalapítja a plébániák javadalmának kiegészítése és egyenlősítése végett az egyházi közpénztárt, a dúsgazdag püspökök garmadaszámra állnak elő kifogásaikkal. Nem fűlik foguk az áldozathoz, pedig katholikus egyházi célokról van szó; a királyságnak elevenebb érzéke van a katholikus egyház belső erősítése iránt, mint a püspöki karnak. Sem az egri, sem a nyitrai, sem a veszprémi püspök nem felel mintegy három hónapon át a király levelére, a melyben a lelkészi alaphoz való hozzájárulást köti leikökre. A váci püspök akkorra igér valami összeget, majd ha egyházmegyéjéből valamennyi eretnek kipusztul. A pécsi adósságaival palástolja vonakodását. A zágrábi nem meri egyenesen megtagadni, tehát azt mondja, kölcsönből kell fedeznie a felajánlott 100 forintnyi járulékot, mert annyira szegény, hogy a maga jövedelméből 100 forint sem telik ily célra. Az új püspökök természetesen a kinevezés fejében bőkezűbbek voltak ; például Luzsénszky váradi püspök készségesen lemondott jövedelme feléről. Ez adatok azt bizonyítják, hogy a katholikus főpapi kar saját egyházának belső erősítésével, hívei lelki táplálásával kevesebbet törődött, mert ehhez különös lelki charisma szükséges. Erejöket, szenvedélyök hevét a térítés céljára központosították. Az új hódítás jobban ingerelte tettvágyukat, mint a meglevő birtoknak gondos ápolása. Ez az irányzat azonban nem talált általános helyeslésre. 1719-ben a savoyai herceg elnöklete alatt tartott minisztertanács többsége úgy vélekedett, hogy „a katholikusok ne a protestánsok üldözésétől várják egyházuk gyarapodását. A baj főoka az, hogy a katholikus papok sorában nagy a tudatlanság és hanyagság. Ennek megszüntetésére kell a püspököket inteni. A protestánsoknak nemcsak számra elég, de tudományra is kitűnő papjaik vannak"*. Igaz, hogy ez az állásfoglalás még a pesti bizottság összeülése előtt történt. Az üldözők legtöbbnyire a törvény egy-egy szakaszára hivatkoztak s a nyers erőszaktétel aránylag ritkán fordult elő. III. Károly aggodalmaskodó lélekkel ragaszkodott a törvény betűjéhez s akadt néhány eset, kivált uralkodása kezdetén, hogy az üldözötteknek adott igazat, így történt Eperjes és Bártfa panaszával. Mind a két városnak megvolt törvényes joga a vallásszabadsághoz. Eperjes templomát mégis elvették s építkező helyül új templom és iskola számára a hóhér és gyepmester szomszédságában jelöltek ki egy telket. Midőn az evangélikusok ezt a kihívó ajánlatot visszautasították s máshol építkeztek, megakasztották munkájukat. Bártfán világos törvény ellenére még Lipót idejében elvették templomukat ; Rákóczi visszadta s az igazságos Pálffy János megerősítette őket jogos birtokukban. A szatmári béke után mégis újra elfoglalták. A király, bár némi korlátozással, a dolog velejére nézve teljesítette a protestánsok kérését. Később azonban az ilyen fajta döntések egyre ritkultak s a húszas-harmincas évek a katholikus áramlat diadalának csak különböző fokozatait jelölik. A jobbágyságot könnyű szerrel eltiporta a térítő mozgalom. A teljesen jog nélkül való, szertelen és végevárhatatlan szolgaságra vetett földművelő néppel szemben elegendő volt az 1681-iki törvénybe iktatott földesúri jog rideg alkalmazása. A katholikus vallású földesúr, akár pap volt, akár világi, birtokjogát látta megsértve azáltal, hogy parasztjai más hiten vannak. Nálunk ekkor érvényesül először országszerte és teljes kíméletlenséggel a Cuius regio, illius religio elve. Idegenből került hozzánk, de csodahamar gyökeret vert. A földesúri jog alapján esett el Báth, Yezekény, Szent-Márton-Káta, Kosd, Veresegyháza, Szada és több dunántúli meg felvidéki község temploma, még a Károly-féle rendelet előtt. A báttaszéki apátság és a bozóki uradalom, mely jezsuita kézen volt, egyetlen protestáns templomot sem hagyott meg. Pátyon Pestmegyében a földesúr katonai segítséggel megostromolta a kálvinista templomot s így foglalta el. Ettyeken nemcsak hogy elvették templomukat, hanem azt is eltiltották, hogy más faluba ne járjanak istentiszteletre. Demétén, Sárosban, Bornemissza erővel el akarta vitetni a harangokat; mivel ez a szándéka kudarcot vallott, legalább hangjuktól fosztotta meg jobbágyait, kiszedette nyelvöket. A templomfoglalás azonban csak elvétve esett meg ellenállás nélkül. A szegény robotos nép, a melytől a földi törvény minden jogot megtagadott s a melyet az embersorból kirekesztve igavonó baromsorba siilyesztett; a melynek lelki erejét a sok zaklatás és halálra fárasztás között egyedül a hit vigasza táplálta, csodálatkeltő hűséggel ragaszkodott a templomhoz, a melynek falait maga rakta s a melyet annyi fohásszal megszentelt. Elrejtették kulcsát, vájjon lesz-e a támadókban akkora megátalkodottság, hogy az Úr pitvarának ajtaját betörjék. Körülállták, mint a csatatéren küzdők a zászlót, hogy az ellenség csak testeik halmán át juthasson birtokába. Némely helyütt zsoltárral, énekszóval fogadták a foglalókat s míg a fejsze csattogott a szent küszöbön, lelkük ahhoz emelkedett föl, a ki a jeruzsálemi elhamvadt templom romjain új szenthelyet épített, a ki a bábeli kopját eltörte és sanyargatott népének menedéket szerzett. Itt-ott fegyveres ellenállás akasztotta meg vagy késleltette a foglalást. A fővezetők börtönbe, kínpadra kerültek, családjuk hajléktalan földönfutó lett. III. Károly uralkodásának első tizedében, a pesti bizottság összeüléséig 140 templomot vesztettek a protestán-