Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-06-09 / 24. szám

1905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 245 is, kik a lielyi önkormányzat érdekében nem egyszer gáncsot vetettek egy erős, központi kormány szervezésének. Fáradságának jutalma sokszor a félreismerés lett. Sorsa hasonlított a gondos erdészéhez, aki elveti a fenyőmagot és ápolja a kikelt csemetéket, hogy munkájának gyümölcseit egy szebb, előhaladottabb korban a hálás utódok élvezzék. Knox János. 1505—1905. A protestáns világ ünnepelt a múlt héten, ünnepelt főleg a skót nép, a mely nagy reformátorának emlékénél gyújtott áldozattíizet. Négyszáz esztendeje múlt, hogy Knox János született, a puritanismus atyja, a ki a reformációt a szív és élet uralkodó hatalmává tette a Brit szigeten. Óriási, mérföldmutató alak nemzete történelmében, jelentősége azonban nem korlátozódik hazájára. A mint a puritanismus világhatalommá lett, a világtörténelem nagy és fenséges templomába bele jutott az is, a kinek lelke, szelleme által létre jött. Carlyle, a ki maga is Skótország fia, mélyebben át tudta érezni e nagy ember jelentőségét az idegeneknél. Szerinte a skót népnek csak egy igazi nagy korszaka van, csupán egy világra szóló érdekkel bíró korszaka s ez Knox reformációja. „Lélek nélkül való országélőbb, csak az fejlődött ott ki, a mi durva, külsőleges, félig állatias. És most, a reformáció alkalmával a külső, testi, anyagi halál foszlányai közt fölloban a belső élet. A legnemesebb szellem gyúl ki, mint őrtűz a hegyfokon; magas, miként az ég, de még e földön elérhető, a minek általa nemcsak polgár lesz a leghitványabb ember, de Krisztus látható egyházának tagja, valóságos hős, ha egy derék emberhez méltóan viseli magát." Carlyle a hősökről szóló remek munkájában Luther szomszédságába helyezi Knoxot, a kiben a paphősnek, reformátornak tisztább, tökéletesebb alakját látja, mint a scholastikus Kálvinban. Tényleg Luther-lelkű ember, erős, bátor, hajthatatlan, fékezhetetlen, mintha csak a talaj volna más, az ember lényegileg ugyanaz. Jellemzése oly hatalmas, hogy az emlékünnep alkalmisága kedvéért, közlünk belőle egy részletet. Nem tudunk ellen állni az ingernek, oly mély, oly igaz, oly hű e jellemzés, annyira eleven benne a skót reformátor alakja. „A mit ez a Knox tett nemzetéért, az a halálból való föltámadás volt. Nem könnyű dolog volt, de megbecsülhetetlen s azon az áron ugyancsak üdvös, sőt az se lett volna baj, ha drágábban szerezzük meg... Knox a nemzeti prófétaságot nem kereste ; 40 éven át teljes homályban élt, mielőtt ismeretessé vált. Szegény szülők gyermeke volt; collegiumi nevelésben részesült; pap lett; a reformációhoz szegődött, s úgy látszott, hogy szívesen engedi magát általa vezettetni, esze ágában se volt föltolni magát arra a szerepre, hogy ő vezessen másokat. Nemesi családokban élt,, mint nevelő, prédikálva, ha bárki hallani akarta: eltökélten az igazság útján haladni, kimondaniazigazságot, a mint erre alkalom nyílt; egyéb becsvágya nem volt; többre nem is tartotta magát képesnek, hivatottnak. Ebben a teljesen szűk körben élt negyvenéves koráig, azoknak a reformátusoknak hötelékében, a kik, csekély számban, a Szent András-kastélyban ostromot állottak ki, a midőn egy napon, kápolnájukban, a lelkész, befejezve az elveszett őrség harcosaihoz tartott beszédét, hirtelen azt mondta, hogy másoknak is kell beszélni, hogy minden embernek beszélni kell, a kiben megvan a prédikátori szív és tehetség, s hogy ebben a gyülekezetben van egy Knox János nevű ember, a kiben megvan ez a szív és tehetség. „Nincs-e így?" mondá a lelkész, hivatkozva az egész gyülekezetre : mi tehát az ő kötelessége ?" A nép helyeslést zúgott; bűnös megszegése volna kötelességének., ha egy ilyen ember magába zárná a szót. Szegény Knox kénytelen volt fölállani, megkísérelte a beszédet s egy szót se tudott kiejteni; könyzáporba tört ki és kirohant. Érdemes visszaemlékezni erre a jelenetre. Több napon át nagyfokú nyugtalanság vett rajta erőt. Érezte, hogy ilyen nagy feladatra milyen csekély tehetséggel rendelkezett. Érezte, hogy milyen keresztelés kell ahhoz, hogy igazán meg legyen keresztelve. „Könnyekbe tört ki." A Hősnek az az első jellemvonása, hogy őszinte, Knoxnál is kifejezetten jelentkezik. Senkise vonhatja kétségbe, hogy bárminők is legyenek jó tulajdonságai vagy hibái, az igaz emberek közt foglal helyet. Sajátságos ösztönnel ragaszkodik az igazsághoz és a tényekhez ; egyedül az igazság létezik számára, minden egyéb hiú árny és csalóka semmiség. Bármily gyöngének, bármily erőtlennek látszik is a valóság, erre és csak erre támaszkodhatik. A Loire folyó gályáin, a hova, a Szent András-kastély bevétele után, Knoxot és társait, mint gályarabokat kelyezték el, egy tiszt vagy pap a szűzanya képét tartotta elébük s felszólította az istenkáromló eretnekeket, hogy imádják. „Anya? az Isten anyja?" — mondá Knox, a mikor a sor rá került — „ez nem az Isten anyja, ez egy „befestett deszkadarab", mondom nektek, egy fadarab, a ini be van mázolva!" „Azt gondolom, inkább úszásra való, mint arra, hogy imádás tárgya legyen,, tette hozzá Knox és behajította a.folyóba. Nem olcsó éle volt az akkor: de jöjjön, a minek jönni kell, ez volt Knoxnak a tiszta való: festett deszkadarab, imádni nem volt hajlandó. Ebben a legsötétebb időben bátorságot öntött fogolytársaiba, ügyük igaz volt, annak kell lenni, s diadalra fog jutni: az egész világ se nyomhatja el. A valóság Isten alkotása; egyedül ez erős. Mennyi festett léc, a mi mind azzal a követeléssel lép föl, hogy valódi, inkább úszni jó, mint imádásra ! Ez a Knox csak a tények révén tud élni: úgy belekapaszkodik a valóságba, mint a hajótörött a sziklacsúcsba. Bizonyság arra, hogy egy ember csupán az őszinteség erejénél fogva hősiessé válik : ez az a nagy adomány, a mi az övé. Knoxban egy jó tisztességes, értelmi erőt találunk, nem transcendentálisat: szűk látkörű, jelentéktelen ember, összehasonlítva Lutherrel ; de az igazsághoz való törhetetlen, ösztönszerű ragaszkodásban, a mint mondottam, az őszinteségben senkise múlja felül; sőt méltán lehet azt kérdezni: ki hozzá hasonló ? Szive egy igazi próféta szive. Gróf Morton így szólt sírjánál: „Itt nyugszik, a ki emberi arctól sohase félt." Senki sincs a modernek közt, a ki inkább hasonlítana egy ó-héber prófétához. Ugyanaz a hajthatatlanság, türelmetlenség, merev, szűk látkörű ragaszkodás Isten igazához, szigorú kárhoztatása mindazoknak, a kik Isten igazától eltérnek: ó-héber próféta egy tizenhatodik századi edinburgi lelkész mezében. Ilyennek kell őt tartanunk; nem is kívánhatjuk, hogy más legyen. Sok szóbeszéd folyt Knox magaviseletéről Mária királynővel szemben, a kemény, kárhoztató leckékről, a miket saját palotájában adott. Ekkora kegyetlenség, ilyen durvaság megbotránkozást kelt bennünk. Olvasva azonban. hogy tényleg Knox mit mondott és gondolt, azt kell megjegyeznem, hogy tragicus érzésünk lelohad. Nem olyan rettenetesek azok a beszédek: körülbelül olyan finomak azok, a mennyire a körülmények csak engedik.