Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-01-06 / 2. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 19 Hazug, semmis kifogás az, liogy a lelkiismeret szabadsága útjában áll a hódításnak. Akkor állana útjában, ha kiilső erőre, anyagi hatalomra támaszkodnék. Ámde a mi fegyvereink nem testiek. Földi jóval kecsegtetés, világi bajokkal rémítés nem szennyezi be törekvésünket. Az Ige erejét, világosságát használjuk csupán, ezzel oszlatjuk a homályt, irtjuk a gyomot s plántáljuk az igazságot a porhanyított szívekbe. Tovább megyek. A lelkiismeret szabadsága egyenesen megkívánja a szakadatlan eszmeharcot. A lelkiismereti szabadság akkor válik igazi, élő szabadsággá, ha módja van két különböző nézet, elv közt való választásban. Csupán a kényelemszeretet és bátortalanság takarózik köztünk a lelkiismeret jogának úgynevezett tiszteletével. Szükségesnek vallom, hogy egyházunk újra hódító egyházzá váljék és jelene mindjárt kedvezőbb, jövője nyomban vigasztalóbb lesz. A hódításra törekvő egyház igazi mása a hódító embernek; lelke rejtett kincseit bámulandó fáradhatatlansággal hozza napvilágra, hogy szemet kápráztasson, szívet bűvöljön velők. Erejét feszíti, munkához szoktatja, önmagát fegyelmezi s a diadalvágy minden kishitűséget kigyomlál belőle. A védekező egyház, mint akarata ellen harcra kényszerített fél, meddő töprengéssel és panaszszal tölti az időt; óvatossága, tűnődése, aggodalmas várakozása lassanként megőrli tagjainak lelki energiáját s mintegy megbarátkoztatja őket a vereség gondolatával. A hódító egyházat fékezhetetlen tettvágy, lázas munkaösztön jellemzi, — a védekező egyházban a nyugalom, a háborítatlanság után való sóvárgás kerekedik fölül. A hódító egyházban minden munkateret, minden dologtevő szerszámot megbecsülnek, mert hiszen valamennyi a nagy célt szolgálja; — egyetértenek, egymás keze, szelleme munkáját tisztelik a harcosok, mert összetartja, egy vérű, egjdelkű testvérekké avatja őket a közös cél szeretete. A védekező egyház bomladozik, a közös nagy cél varázsát megtöri az egyéni érdek és féltékenység. Amaz győzelemre készül, emez vereséget vár. Ne okoljuk az ellenfél élelmességét veszteségeinkért, mert mi magunk vagyunk méltók a gáncsra és ítéletre. Elhanyagoltuk őrszemeinket, a hosszas fegyverszünet alatt kihaltak vagy elsenyvedtek harcos erényeink. Hősök nemzedékéből nyugalom gubbaszkodó népévé lettünk. Nyakunkon érezzük a veszedelmet s a rémület lett úrrá csüggedt lelkűnkön, zsibbadt tagjainkon. Munkánk, erőfeszítésünk akárhányszor a bajba jutott, tanácstalan ember kapkodása. Irodalmi életünk árnyéka a réginek s valóságos hamupipőke a r. kath. irodalmi tevékenység mellett. Sajtójuk szünetlen dolgozik s termékei eljutnak az ország minden zegébe-zugába, a mi híveinkhez is, a kikkel mi alig-alig törődünk. íróink idegen tartományban költik az öröklött tálentomot. Gyülekezeteink, sőt parochiáink is sok helyen könyvtár nélkül szűkölködnek. Pedig ma a könyvtár hódítóbb, győzelmesebb fegyver a templomi szószéknél. A könyvbe irt igazság fölkeresi az embert lakóházában, házi tűzhelyénél, elmélkedésre, okoskodásra kényszeríti s végre meghódítja, rabul ejti. És a felsoroltakon kivül is számtalan sok fogyatkozásunk van, de többnyire mind a nyugalmas élet szeretetével járó betegség. Mondjuk ki a megváltó hódítás szót és nyomban pezsdül az élet, friss vér áramlik a megrenyhült erekbe. Hódííó egyház — győző egyház. Kovács Sándor. SZEMLE. * A theologiai tanári eskü kérdése a legutóbbi egyetemes gyűlés idején Budapesten megtartott theol. tanári vizsgálat alkalmából eszmecsere tárgyát képezte. Arról volt szó, vájjon a két jelölt, kik ez alkalommal a vizsgát letették, letegye-e az egyetemes egyház által megállapított tanári esküt úgy, miként az eddig a vizsgát tett jelöltekkel rendszerint történt. A vizsgáló-bizottság végül is abban állapodott meg, hogy ezúttal az esküt mellőzi és pedig azért, mert a legutóbbi esetben két rendes lelkésznek theol. tanári vizsgájáról volt szó, a kik a letett vizsgával megszerezték ugyan a theol. tanszékre szóló minősítést, de tovább is lelkészek maradnak; holott az előző esetekben theol. tanárok vizsgáiról volt szó, a kik a vizsga alapján már bírt állásukban véglegesíttettek, az eskü tehát, melyet a vizsga után letettek, tanári eskü volt, ép olyan, mint például a hivatalba lépő lelkész, vagy esperes, vagy püspök, vagy bármely egyházi hivatalnok esküje. Világos tehát, hogy ama lelkész urak, a kik legutóbb a theol. tanári minősítést megszerezték, a theol. tanári esküre csak akkor kötelezhetők és kötelezendők, ha esetleg egyik vagy másik theologiai intézeten valamely tanszékre megválasztatnak és azt rite el is foglalják. Mindebből folyólag a magunk részéről csak helyeselni tudjuk a vizsgálóbizottság felfogását és eljárását. Mind e mellett helyesnek tartanok, ha a letett theol. tanári vizsga után minden egyes jelölt, midőn a theol. tanári minősítést megnyeri, egyúttal esküt is tenne, olyat azonban, a mely tisztán a tudománynyal szemben kötelez, de nem egyúttal a hivatallal szemben is. Ez esküben a jelölt ünnepélyes fogadalmat tenne, hogy a tudományt, a melynek ezennel hivatásos művelőjévé avattatott, hűséggel és lelkesedéssel fogja szolgálni: olyanforma volna tehát ez eskü, mint például az egyetemi fakultásokon dívó u. n. doktori eskü. Hogy mit jelentett a theol. doktori eskü pl. Luthernél, a melyben megfogadta, hogy az evangeliumi igazságot híven és lelkiismeretesen fogja szolgálni és védeni: mindnyájan jól tudjuk. Ez eskü annyival inkább kívánatos, mert remélhető s bizonnval óhajtandó is, hogy fiatalabb lelkészeink közül minél többen igyekezni fognak a theol. tanári minősítést megszerezni. Illő tehát, hogy vizsgájuk egyúttal ily eskü által megpecsételt és megszentelt hivatásbeli minősítéssé emeltessék. Azok, a kik a vizsgával valamely theol. tanszék birtokában véglegesíttetnek, természetszerűleg a vizsga után oly esküt fognak tenni, a mely nemcsak a tudománynyal, de a hivatallal szemben is kötelez.