Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-12 / 20. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 203 ez valami igazán üdvös célt s ha igen; célszerű eszközökkel szolgálja-e, mert ha nem, akkor úgy, a hogyan most áll, nincs létjoga s változtatni kell rajta. Tudjuk, hogy ez az eszme vitte jórészt a nemzetet VIII. Henrik korában a rengeteg javadalmazással járó katholikus sine curák elpusztítására. Ez a vezéreszme, hogy az egyház ne legyen afféle, az,élettől különálló s annak érdekeibe soha bele nem fonódó valami, afféle írott malaszt; ez látszik hatalmas erővel például prédikációik tárgyaiból is. Ma erre nem terjeszkedem ki; majd a vezető hitszónokok thémáit, .szereplését más alkalommal ismertetem; ma csak annyit, hogy még sehol sem láttam a szent beszédeket annyira belenyúlni a körülöttünk rohanó élet forgatagába thémáért, mint Angliában. Újonnan megjelent könyvek, parlamenti viták, a sajtóban felszínre került nagy és komoly társadalmi kérdések mind thémái lehetnek egy angol szónok beszédjének. Nem bírálom ez eljárást; egyszerűen jelzem, mint olyan tényt, a mi azt mutatja, hogy az angol szellem megkívánja az egyháztól, hogy az szolgálja az emberi társadalom napról-napra való haladásának fenséges ügyét s ne elégedjék meg azzal a tisztán biblikus alappal, a mely mindig csak az írást fejtegeti s a mely alapon magasan talán állhat valaki, de az emberiség nagy érdekeitől könnyen állhat távol, ha nem igyekszik azt egyesíteni. Sok helyütt van az, hogy az emberek vallási érdeke és egyéb munkássága két olyan egyenközű, parallel vonal gyanánt húzódik egész életükön át, a mely vonalak soha, soha nem találkoznak, még csak nem is közelednek egymáshoz; az angol életben pedig ez a kettő két olyan egymásba fonódó hullámvonal, a mely léptennyomon érintkezik. A ki először utazik Angliában, annak feltűnik, hogy pl. egymásnak újonnan bemutatott egyének mily hamar kérdezik egymástól, milyen felekezethez tartozik, melyik templomba jár stb. Ez a kérdés elénk áll a salonokban, ebédek alkalmával; hölgyek egymás között csakúgy megbeszélik, mint az urak a hivatalos életben, úton, társaságban. Mi ennek az oka? A hol a vallási élet nem áll egyébből, mint hogy valaki vasárnaponkint itt-ott betéved ebbe vagy abba a templomba, a hol az egyházunkhoz való egész hozzátartozásunk nem egyéb, mint az, hogy hetenként, hét napnak huszonnégy órája közül egy napnak egy óráját a templomnak szenteljük, ott valóban nem volna sok értelme annak az érdeklődésnek, hogy melyikünk hova tartozik. De Angliában az ilyen kérdést megérteti velünk az, hogy ott, ha valakitől azt kérdezzük, hova, melyik egyházhoz, melyik templomhoz tartozik, ott egyben azt is kérdeztük tőle, hova csatolják legszebb, leginkább emelkedett emberi, társadalmi érdekei, szóval: hol dolgozik az emberiség javára. És ezt az egy dolgot nem győzöm eléggé hangsúlyozni, nem győzöm eléggé figyelmébe ajánlani magyar egyházainknak és magyar társadalmunknak, mert Angliában mind az egyházi, mind a társadalmi élet nagy ereje abban áll, hogy össze vannak forrva. Érintkezésükből, mint a két érintkező villanyvezetékéből életszikra keletkezik, a mely fényt és meleget teremt. Fényt, tiszta fényt visz a társadalmi életbe, a mit a vallásosság eleme felemel; viszont a vallási életbemelegséget visz be, mert ez a vallási élet legszebb emberi érdekeinket szolgálja. Ezt a két dolog egyesítését tanuljuk el az angoloktól s akkor egyszerre meg fog teremni egyházaink életében az életképesség és az erő. Mennyi ágat is hajt abból a jól elkészített talajból a templomok élete. Alig van jóformán gyülekezet, a legkisebbek között is, a hol a következő intézmények ne tartoznának a templom körébe: hetenként gyakorló énekkar, olvasókör, ifjúsági egyesület (band of hope) fiatal emberek keresztyén szövetsége, hölgyek varrótársasága, leányegyesület. Es a gyülekezet valamennyi tagja dolgozik ez intézmények egyikéért valamit. Előkelő családok felnőtt fiai között akárhány van, gavallér, úri fiatalemberek, a kik évek óta soha egyetlenegy vasárnap délelőtt nem voltak távol templomuktól, mert a gyülekezet ifjúságának énekkarában egy-egy ilyen úr a karvezető (choirmaster), vagy esetleg a kisebb gyülekezetekben egy ilyen úr vagy hölgy vállalja el az orgonálást, hogy a gyülekezet ne legyen kénytelen orgonistát fizetni. Sok gyülekezethez nagyszámú olyan szegényebb leány tartozik, a ki talán gyárakban, boltokban dolgozik s nem sok alkalmat nyer egészséges testmozgásra, az ilyeneket, meg a növekvőben levő iskolás leányokat hetenként egy-egy estén a gyülekezet egy hölgye tornaórára gyűjti össze. Hogy az ilyen órák a leányok testi és lelki jólétéért mennyit tesznek, azt alig mondhatom el. Faragatlan modorú leányok megfinomodnak; ez a hasznos együttlét elvonja őket az utcán csatangolástól ; jó modort visznek haza a szegény lakásokba és — barátságosan gondol a gyári munkásleány az úri kisasszonyra. Ha ez csak minden templom körében tíz-húsz szegény leány gondolkozását változtatja is meg, száz templom már jóformán a néposztályok gondolkozását javítja meg. A „band of hope" szintén egyszer jön össze hetenként. A fiúk között egy-egy értelmes és jószívű fiatalember egyszerűen csodát művel itt. Pedig hisz csak fesztelen, baráti érintkezésre gyűlnek össze. Társasjáték, szavalás, egy kis zene, beszélgetés, együtt való olvasás, a hogy épen jön. Elképzelhetetlen dolgokat idézhetnék, mennyire javult a fiúk iskolai, erkölcsi viselkedése, szorgalma, modora; mennyire fogy a verekedés, iszákosság az olyan ifjak között, kik az ilyen „band of hope" meg „ifjak egyesülete" révén nevelkedtek. A hölgyek Tabitha egyleteit nem kell külön méltányolnom ; ezek nagy fontossága eléggé világos; de Angliában nincs is egyház, a hol ilyen ne volna. A vasárnapi iskolák pedig, a hol a gyülekezet tagjai vasárnap délután szentelnek egy-egy órát az ifjúságnak vallási oktatására, tudjuk, hogy Angliában a gyermekek millióit fogadják magukba s tudjuk azt is, hogy a nagy Gladstone lelkesedve mondta, hogy inkább lemondana Angliának bármely más nevelési intézményéről, mint a vasárnapi iskolákról. S ez Angliában mind, mind a mit felsoroltam, fizetés nélkül, emberszeretetből van téve. Valamennyi intézmény megérdemelné, hogy bővebben ismertessük s ha tudnám, hogy magyar protestáns egyházaink derék, áldozatkész papjai és gyülekezeti tagjai csak valami kis segítséget is meríthetnének pl. valami angol intézmény tüzetes ismertetéséből, kész örömmel sorra szedném ezeket. S azt mondhatom, hogy azok, a kik elvállalnák, hogy valami ilyen módon a hétből egy-két órát ilyen munkára szánnak, az örömnek kimeríthetetlen forrását szereznék meg maguknak. Mert ha csak mindegyikünk megtenne valami ilyent a maga kis körében; már az egész emberiség javulna, nemesülne és lenne boldogabb. El nem képzelem, hogy Magyarországon, a hol a nők is régen mindig oly gyönyörű áldozatkészséggel szolgálták a hazát, ne akadna most is száz meg száz asszony, a ki pl. gyülekezete tanulatlanabb, szegényebb sorsú