Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-28 / 18. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 183 mi köze lehet a becsületnek a párbajhoz'? . . . A párbaj a férfias bátorságnak külső megnyilatkozása az élet kockára tevésében. A becsület pedig az ember belső értékét képviselő erkölcsi kincs. A párbaj, mint az élet veszélyeztetése, erkölcstelen cselekedet, a becsület pedig, mint a becsületes élet eredménye, erkölcsi tulajdon. Valóban joggal kérdezhetjük : mit akar a párbaj a becsülettől ? . . . Hogyan jut a becsület ahhoz, hogy egy erkölcstelen cselekedetnek legyen álarca ? ... Es hogyan jut a párbaj ahhoz, hogy olyasmit védelmezzen, a mit védelmezni egyáltalában nincsen joga, sőt nincsen képessége? . . . Az én ethika-tanárom a párbaj és becsület emez erőszakolt viszonyát Aphrodite és Hephaistos mondájában szemléltette. Azt mondotta, hogy „valamint a pőröly nem bizonyult hathatós fegyvernek a szépség megvédelmezésében, épen oly kevéssé lehet alkalmas a párbaj a becsület megvédésére. Vagyis a párbajnak épen annyi köze van a becsülethez, mint az öreg kalapácsnak Aphrodite szépségéhez." Es a hasonlat nagy igazságot fejez ki. A becsületet csak erőszak fűzhette a párbajhoz. Semmi szükség sincsen rá, mert az igazi becsület sérthetetlen. Attól az embert megfoszthatja saját cselekedete, saját élete, de más meg nem foszthatja sohasem. Pökhendi uracsok, kapaszkodó gavallérok sértő magaviselete, arcfintorítása, bántó megjegyzése lehet bosszantó, lehet kellemetlen, de az igazi becsülethez ilyesmi felhatolni nem képes. A mit megsért, az a becsületnek csak egyik tényezője, a mely azonban minden fontossága dacára magát a becsületet nem érinti. Az lehet a modern becsületnek egy modern alfaja, az ú. n. lovagias becsület, de az csak méltatlan viselője a becsület névnek. Közte és az igazi becsület között rokonság egyáltalában nincsen. íme, az első nagy ellenmondás: a párbaj olyasminek védésére vállalkozik, a mit megvédelmezni egyáltalán nem képes. Vájjon nem tűnteti fel ez a modern hősiességet túlságos könnyelműnek és éretlennek s vájjon ennek belátása nem alkalmas-e arra, hogy az önbíráskodás eme eszközét bojkottálja ? ... De azután lépten-nyomon láthatjuk, hogy nem is maga a becsület a fontos az egész dologban, hanem a párbajra kiállás. Sokszor az a sértés orvosolható a bíróság előtt, sőt ott tényleg az igazi elégtétel szerezhető meg. De nem ! nem ez kell I Bíróság elé vinni a becsületügyet, gyávaság. De ha a bíróság adhat elégtételt, s a párbaj nem ? ... Mindegy ? A párbaj kötelesség! A ki a síkra kiállani vonakodik becstelen, a párbajra kiálló fél bátor, gavallér ember. Valami csodálatos hatású orvosszer az a párbaj. Mindent jóvá tesz. Az arculütés lehetett még oly nagy, a párbaj után le van törölve, a vádló szó lehetett még olyan meggyalázó, a párbaj után annak nincsen ereje. De hát micsoda hatalom rejlik abban a párbajban ? ... Ki állította vissza a megingott becsület helyes mérlegét ? . .. Az a néhány kardvágás, vagy a kilyukasztott levegő ? ... Ej, dehogy !... Az nem lehet!... Hát talán az az ember, a. ki kevéssel előbb a sértést elkövette ? Nem ! hisz annak véleménye arról, a kit ő sértett^meg,' a párbaj folytán alig változik meg... Ejnye!, mintha a párbaj nem volna egészen ment a komikumtól.* A becsületet akarja reparálni, de az igazi reparálást meg nem engedi, illetőleg azt arra bízza, a kitől a reparálás egyáltalán nem várható. Es mindehhez vegyük hozzá, hogy az egész társadalom a világi bíróság szíves közreműködésével elfelejti: mi lenne a párbajnak tulajdonképeni célja. Valószínűleg ez a feledékenység sodorja azután azon ellenmondásba, melylyel a párbajt egy társadalmi osztály kizárólagos jogává teszi. A becsület fogalma általános jellegű, vagyis ez az erkölcsi kincs megillet mindenkit, ki kötelességeit híven teljesíti. A vasalt, szűk nadrágban járó monoklis urat csak épen úgy, mint a vászonzubbonyos kormos arcú gyári munkást. Az emberi lélek eme köntöse egyforma, a külsőségtől egyáltalában nem függ. A szegény napidíjasnak épen úgy legfőbb méltósága, mint a snájclig huszárhadnagynak. Ha tehát a társadalom és jogrend okoskodása csak némileg logikus lenne, úgy a párbaj a becsület eme védőeszköze, a becsület egyetemes elvének megfelelően mint egyetemes jog, sőt egyetemes kötelesség állna szemünk előtt. Ha a becsületet valóban csak a párbajjal lehet megvédeni, akkor minden ember becsületének védőeszköze ebben van. De hát mit látunk?... Mikor a falu legényei vitás ügyüket a kert mögött pajtásai jelenlétében élesre kifent késükkel intézik el, s egyikük ott marad a síkon, csendőrök viszik a városba a győztest, s a neve : gyilkos. Mikor azonban cilinderes urak számozatlan bérkocsiban vágtatnak ki az erdő tisztására, mikor jóbarátaik jelenlétében élesre fent karddal egyenlítik ki a véleménykülönbséget, s egyikük ott marad a küzdőtéren, számozatlan bérkocsin vágtatnak vissza is és a győztes neye becsületes ember. Hát ezt a különbséget nem értem ! Igaz, mind a kettőt oda idézik az ítélőszék elé, de az első kap 10—15 évi fegyházat, száraz-kényérrel, nehéz bilincscsel, a másik kap egy néhány év államfogházat, drága koszttal, úri kényelemmel. Ezt sem értem! Mikor az első kijön, gyilkos akkor is, a kitől mindenki elfordul, mikor a második kijön: gavallér ember akkor is, a kit mindenki tisztel. Hát ezt sem értem ! Hol van itt a különbség ?... Mi magyarázza meg, hogy úgy a világi törvényszék, valamint az egész társadalom oly eltérően ítéli meg a lényegében ugyanazon cselekedetet ? Megmondom kérem ! Azok a szerencsétlen falusi legények elfelejtették pajtásukkal megméretni a küzdő-teret s elfelejtettek — úri ruhát venni magukra. Ez a mulasztás bizonyára megérdemel 15 évi fegyházat!... Ezzel körülbelül elmondottam mindazt, a mi a párbaj és becsület viszonyára nézve fontos. Mit láttunk ? Előttünk áll egy erkölcstelen cselekedet, mely az erkölcsi törvény védelme alatt követtetik el. Előttünk áll egy bűncselekmény, a mit a jogrend tilt, de a kiváltságos ítélet biztosításával jogosnak ismer el. Látunk egy sérthetetlen erkölcsi jót, a mit a sértés ellen erkölcstelen intézmény védelmez meg. Látjuk egy egyetemes erkölcsi kincs védőeszközét, a mely azonban nem egyetemes, hanem egy társadalmi rend monopóliuma. Oly ellenmondások ezek, melyek a párbaj tarthatatlanságát eléggé mutatják. Valóban jogos, hogy a társadalom és az igazságszolgáltatás felmentő, illetőleg enyhe ítéletével szemben jogorvoslással éljünk s követeljük az erkölcsi törvény, a jogrend és a természetes ész nevében ennek a barbár hagyománynak megszüntetését. Vizsgálódásunk megmutatta, hogy a becsületnek a párbajhoz semmi köze nincsen. De ha a becsületet elveszszük a párbaj mellől, mi marad akkor? Ha megszűnik az a feltétlen követelés, a mit a becsület szentségének mondanak, minek minősítendő akkor a párbaj ? Nem félek kimondani: szándékos emberölés vádjával helyezném vád alá a gavallér urakat, s a halálos kimenetelű-párbajt tközönséges gyilkosságnak minősiteném. Ez a mi korunk egyik szégyenfoltja. Valóban,

\mikor a párbajra gondolok nem tudom, vájjon a század gondolkodásának logikátlansága Jnagyobb-e, vagy pedig erkölcsi ítéletének megtévelyedése V A mikor az ujsághasábok hírei között egy-egy becsületügynek a lovagiasság szabályai szerint elintézé-