Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

1905 179 párt úgy néz reá, mint a kit Jozsuének rendelt az Isten, liogy népét bevigye az igéret földére. A közbizalom nádorságra, az alkotmány őrévé emeli; személye a pártok fölött áll s Mátyás királynak nemcsak a magyar ügyekben, hanem Ausztria dolgaiban is legmeghittebb tanácsosa. Ő javasolta a királynak, béküljön ki Ausztria és Morvaország rendjeivel, adja meg nékik a vallásszabadságot, hiszen senki se száll szomszédja helyett se mennybe, se pokolba. Midőn 1609-ben meghalt, bazini sírjánál a nemzet gyásza találkozott a dinasztia részvétével. A bécsi béke Illésházyt és Pálffy Katalint visszahelyezte elkobzott jószágaikba; visszakapták ingóságaikat, veszteségükért ingatlan birtokban, Bazin és SzentGyörgy újabb és kedvezőbb elzálogosításában nyertek kárpótlást. Mátyás elismerte, hogy Illésházyt törvénytelenül üldözték a kamarák. A kik a szegénység idején elfordultak tőlök, a gyalázat napjaiban sarat dobáltak fejökre, irigy lélekkel tőrt vetettek nékik, szégyenkezve álltak újra a hódoló sereg közé. A kiválóan gyakorlati irányú nádor beérte ezzel az eredménynyel, de nejének kevés volt, elvi, jogi elégtételt keresett. Addig járt utána, míg meg nem kapta. 1611-ben, a nádor halála után két esztendővel a már elöregedett Istvánffy, halála előtt pár héttel hiteles tanuk előtt kinyilatkoztatta, hogy Illésházyt sohasem Ítélték el s az ítéletet ő maga koholta felsőbb parancsra. Mátyás király Istvánffy vallomásáról a nádor pecsétje alatt bizony ságlevelet adott Pálffy Katalinnak. Az özvegy elérte célját. Férje emlékéről letörölte az egyetlen foltot. Nyugodtan mehetett utána a koporsóba. Kovács Sándor. A párbaj. A város sensatiója a befejezéshez közeledett. A nem rég letelepült fiatal ügyvéd, (tekintettel sok szabad idejére a rossz nyelvek „egy-ügyű

u-nek, sőt „ ügyetlen "-nek is nevezték), a ki a kaszinó-bálon a doktort lovagiasan arcul ütötte, megnevezte segédeit. Harmadnap ott találkoztak az erdő-tisztáson. Az urak kifogástalan elegantiával üdvözölték egymást. Általában minden kifogástalan volt. A békéltetési kísérlet kifogástalan gavallérossággal visszautasíttatott, a segédek kifogástalan pontossággal lépték ki a küzdőteret. Csak a doktor kiáltott egy kicsit nagyot, mikor összeesett. De hát arról ő nem tehetett. Az a bolond golyó éppen a mellébe szaladt. Az orvosok körülvették, de sokat nem segíthettek. A segédek ott állottak néhány lépésnyire. Megnyugodva állapította meg az egyik: a párbaj lefolyása a szabályoknak teljesen megfelelt. A sebesültet kocsira tették, a többiek is felszálltak. Hirtelen 'szélvihar kavargatta össze a tisztáson szétszórt faleveleket s míg az első két kocsi gyors menetben, az utolsó lassú lépésben megindult a város felé, a vén fák megrázták kopasz ágaikat s a távozók után kiáltottak: „A párbaj-szabály megvolt, de urak, urak ! hát az erkölcsi törvény? ..." Három napra rá meghalt az orvos. Fényes temetése volt. Özvegyét és a három kis árvát valósággal ünnepelték. A városban nem esett másról szó, mint a párbajról. A helyi közvélemény — a mit három hetilap képviselt — nagy részletességgel beszélte el az események folyását, felháborodással mondott ítéletet a párbaj felett s mialatt felfedezte, hogy az elköltözött egyike volt a város nagyjainak, sokszor olvasott apróságokat mondott el életéből. A megdöbbenés hatása alatt a párbajellenes egyesület is megalakult; elnököt, két alelnököt, három titkárt választott. Táviratban üdvözölte az országos párbajellenes szövetséget s elhatározta, hogy elveinek terjesztésére havonként társas-vacsorákat rendez. Mozgalom indult meg az iránt is, hogy azt az erdőirtást, a hol a gyászos eset történt, fásítsák be s kőkereszttel intsék az arra menőt istenfélelemre. De ezt az indítványt még a közgyűlés előtt visszavonták. Csak maradjon az a hely úgy, a mint van, ki tudja mire jó. Lassanként a nyugalom is helyreállt. A párbajellenes szövetség elaludt, (az elnöknek szintén lovagias ügye támadván, lemondott), sőt az emberiség javára rendezett társas-vacsorák is elmaradtak. Mindez akkor ébredt fel emlékezetemben, mikor a hírlapokban a rövid ismertetést olvastam, hogy a párbajhős ügyvéd urat három évi államfogházra Ítélték. Egy kissé elgondolkodtam. Három év egy emberéletért! . . . Miért csak három év ? . . . Miért nem a gyilkosnak kijáró hosszú fegyházbüntetés'? . . . Mivel úgy találtam, hogy az ítélet megalkotásánál a bűncselekmény minősítése helytelen s mivel meggyőződtem arról, hogy a világi bíróság ítéletét a társadalom felfogása enyhítette, gondolkodásra szánt óráimban összegyűjtöttem eme modern gyilkosság vádbeszédjéhez szükséges adatokat. Följegyzéseim itt következnek. * * * Azzal kezdhetném, a mivel Kölcsey kezdte védőbeszédjét: „félve szólamlok meg". Félelmet ébreszt bennem nem az, hogy mit mondjak, hanem hogy miként mondjam. Nem azért nehéz a megszólamlás, mintha kételkedés lenne lelkemben, hanem mert nem tudom, lesz-e képességem meggyőződésemet meggyőző erővel kifejezni. Az egész párbajkérdés annyira össze van kuszálva a társadalmi kényszer és a becsület szálaival, hogy az ember keze alig győzi kibogozni. Talán a leghelyesebb kindulási pontot választom, midőn magát azt a cselekedetet mutatom be, mely ítéletünket kihívja. Nem azért, mintha e fogalom a társadalom tagjai előtt ismeretlen volna, hanem mert abból óhajtom levezetni azokat az ismereteket, melyek az egész bűneset megítéléséhez szükségesek. A párbaj — mert hiszen arról van szó — a társadalom egy bizonyos köréhez tartozó két embernek életveszélyes fegyverekkel mérkőzése oly célból, hogy a páros küzdelem okaként szereplő becsületsértés fegyverrel toroltassék meg. Ebben a meghatározásban mindenekelőtt magunk előtt látjuk a párbaj célját: a becsület reparálása és megvédése az. Valóban szép ruhát ölt magára a tisztelt bűncselekmény! . . . Jobbra-balra görbedező tagjait, melyeken a vér ugyancsak észrevehető nyomot hagyott, valami liliom-fehér köntössel takarja, melyre még az árnyék tovasuhanása is sötétlő foltokat rajzol. De hát tisztelettel kérdem : hol van az a bíróság, mely a delinquenst csak azért menti fel a súlyos vád alól, mert szép ruhában jelenik meg, vagy mert olyan társat hurcol magával az ítélőszék elé, a ki bíróság előtt kedvelt ember? ... Az a körülmény, hogy a párbaj a becsület társaságában jelenik meg, minket még semmire sem kötelez s a kettő egyesülése még nem mond semmit a párbaj jogosságáról. Sőt a hányszor közelebbről vizsgálom a néhány sorral feljebb közölt meghatározást, mindig úgy érzem, hogy abban óriási ellenmondások állnak előttünk. Ha én helyet találnék akár a világi, akár a társadalmi bíróságban, ezekre az ellenmondásokra hivatkozással kérném a párbaj vád alá helyezését s az ítélet kimondása előtt figyelembe ajánlanám azt a körülményt, mennyire ellenkezik a bűncselekmény az erkölcsi törvénynyel, a fennálló jogrenddel s a természetes észszel. Nem csalatnám meg magamat a szeplőtlenség szűzi köntösében megjelenő párbaj által, hanem azt monda*