Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 177 helyzetét nehezítette. Jóakarója alig akadt. Ellene dolgoztak mindazok, a kik valaha birtokszerzés vagy bármely ok miatt Illésházyval összezördültek s a kiknek bosszúvágya fölébredt. A jobb érzésftek azt követelték, hogy Illésházyt az országgyűlés idézze meg és lásson felette törvényt; az udvar és a kamara rendkívüli bíróságot sürgettek, mely felsőbb utasítás szerint ítél. A vádolt főúr előbb arra törekedett, hogy a királyt külön kihallgatáson felvilágosíthassa, de Rudolf nem állt rá; ideges nyugtalansággal sürgette tanácsosait, mikor lesz már vége az egész ügynek. A hátrálást a királyi név szégyenének tartotta s egyáltalán nem akart lemondani az Illésházy-milliókról. Mátyás főherceg hasztalan próbálta bátyját rábeszélni, hagyjon föl az igazságtalan pörrel, vagy adjon kegyelmet, Rudolf nem hallgatott rá. Illésházy elítélése el volt határozva. A pozsonyi rendkívüli bíróság 1603 tavaszán összeült; tagjait az udvartól és kamaráktól függő emberek közül válogatták ki, leginkább papokat, a kiknek felekezeti, eretneknyomozó gyűlöletére sokat építettek. Független, meggyőződését követő biró alig akadt köztük. Somogyi főügyész felségsértés és örökös hűtlenség címén tett vádat. Illésházy megcáfolt mindent s oly hatalmasan védte igazságát, hogy a törvényszék, mely különben is érezte illetéktelen voltát, ítélet helyett pusztán véleményt nyilvánított. „Én nekem soha. életemben nagyobb dolgom nem volt, mint most, írta Illésházy haza aggódó feleségének. Itt Szuhay megvetette az ágyat, a mire akart fektetni; hétfőn begyűjtötte a bírákat és hozzám feleltetett sok nagy dolgokat, kiknek azelőtt hírét sem hallottam és erősen erőlteté a bírákat, hogy szentenciát mondjanak rám. Végre az Úristen megszégyenítő őket; szemlátomást elbolondultak, egy szót sem tudtak ellenem felelni. Immár most abban vagyon a dolgom, hogy mindeneket megírnak császárnak, megírják ő tetszéseket, hogy én semmit nem vétettem. Az Úristennek sok hálaadással tartozunk érette, kiért kérlek, édes leányom, adj hálákat az Úristennek. Szuhay erősen ugrálik; fenyegeti, ijesztgeti a bírákat, németeket hoz rájuk. De hiába, mert az Úristen láncra vetette és nem bánthat meg." E leveléből látjuk, hogy Illésházy fölmentést várt; Mátyás főherceg egy hivatalos fölterjesztéséből tudjuk, hogy a pozsonyi bíróság csak véleményadással volt megbízva. Prágában azonban nagy elégedetlenség támadt; azt hitték, a törvényszék elmarasztalja Illésházyt s nyomban kezdődhetik az osztozkodás. A bíróság véleménye elveszett, de tartalma körülbelől az lehetett, hogy Illésházy vétkezett, de csak országgyűlés idézheti színe elé. A prágai udvar nem nyugodott addig, mig Istvánffy nádori ítélőmestert rá nem kényszeritette, hogy a pozsonyi végzést ítélet alakjában hirdesse ki. A törvénytudó Istvánffy soká ellenállt, de végre megijedt s engedelmeskedett. Az ítéletlevél szerint Illésházyt a bíróság a felségsértés és örökös hűtlenség bűnében vétkesnek találta s fej- és jószágvesztésben elmarasztalta. Bécsben 1603 november 6-án készült a hamis ítélet, de királyi parancsra pozsonyi, 1603 március 13-iki dátumot írtak rája. A nagy munka után Istvánffy is kérte jutalmát, fenmaradt folyamodása és pártfogást kérő levele Unverzagthoz, a prágai tanács elnökéhez, á ki a hajtó vadászat rendezője volt s a kit különben szívéből utált. Szomorú dolog, hogy Illésházy vesztét magyarok okozták, Szuhay és társai. Ha idegenek ítélnek dolgaiban, mint egy jóakarója megjegyzi, nem jutott volna ilyen szomorú sorsra. Illésházyt a nyár folyamán fölhívták valami ürügy alatt Prágába, hogy elfogják és ártalmatlanná tegyék. Akkor még nem nyúlhattak hozzá, mert Isvánffy vonakodott. Visszaküldték Bécsbe, hogy Mátyás főherceg boldoguljon vele. Közben különféle úton-módon próbált szerencsét, hogy az udvart a pertörlésre rávegye. Mátyás volt egyetlen pártfogója, de véleményére Prágában semmit sem adtak. Midőn Illésházy látta, hogy más menedék nincs többé, november 4-re virradó éjjel eltűnt Bécsből s Lengyelországba bujdosott. Útközben Bazinban elbúcsúzott nejétől, pénzt vett magához, összeszedte ezüstnemüjét s elhagyta hazája földjét. Hodolinból annyi sikertelen kísérlet után még egyszer folyamodott kegyelemért s az egész pörért rágalmazóit, ellenségeit okolta. A lengyel királyt is felkérte közbenjárásra s a pártján álló Mátyást szakados-szakadatlan ostromolta leveleivel. Hasztalan volt minden igyekezete. Teljes reménytelenség fojtó, nehéz köde borult köröskörül a szemhatárra. Távozása után nyomban hozzá láttak javai lefoglalásához. Nemcsak az övét vették el, hanem Pálffy Katáét is, holott törvény szerint a feleség nem bűnhődhetik férje vétke miatt. Félelem szállta meg országszerte a nemességet; a leghatalmasabb cser kidőlte után mi sors várhat a gyengébbekre, a nevendékfákra? Az udvar a legcsekélyebb gyanúra pört indított, a minek legenyhébb esetben jószágkobzás volt a vége. Egyszerre 15—20 hűtlenségi pör folyt az országban Megingott a személy és tulajdon biztossága s megingott éppen a törvény legfőbb őrének törvényszegései következtében. Barbiano nyíltan hirdette a tiszavidéken : „Most van ideje a gazdagodásnak, tehát ne pihenjünk". „Oly nagy rettegésben vagyunk, írta Illésházynak egyik rokona, Dersffy Miklós, hogy nem tud ember kinek hinni. Ha az Úristen az ő nagy irgalmasságából föl nem serken és meg nem segít bennünket, mint a tanítványokat az elmerült hajócskában, teljességgel el kell merülnünk és nagy lelki fájdalomban meg kell epednünk." Az általános rémülés közepette csak egy rettenthetetlen, bátor lélek akad, Pálffy Katalin, a bujdosó Illésházy felesége. Nem esik kétségbe, nem hullatja zápormódra könnyét, hanem cselekszik; ajtóról-ajtóra jár, hogy a függő pallost elhárítsa férje fejéről. O maga is hajléktalan földönfutó. A hatalom mindenéből kifosztotta, elvették házait, testi ruháit, „csak egy talpaalja földet, egy darab kenyeret sem hagyának" néki. Lefoglalták a hozzá nevelésbe adott úrileányok egész ruhakészletét s közülök senki sem mehetett férjhez, míg holmijukat hosszú pör útján vissza nem szerezték. Vagyonának csak elenyésző parányi részét tudta az éhes martalóchad elől megmenteni. Néhány ládájának komaasszonya Forgách Mária adott rejtekhelyet, pár társzekérre való ingóságot s 39.000 tallért pedig Esterházy Farkassal férje után küldött. Maga Illésházyné Magdolna testvérénél, „Kanné (Khuen) asszonyom-öcsémnél" húzódott meg. Legelső dolga volt tiltakozni a törvénytelen ítélet ellen; a törvényszék tagjainak többsége egyháziakból állt, holott a kánonjog átokkal tiltja főbenjáró pörökben való ítélkezésöket. Tiltakozott a vagyonkobzás ellen s kijelentette, hogy férje pusztán a törvénytelen ítélet elől menekült, törvényes bíróság előtt bármikor megjelenik. Folyamodott az ország rendeihez s megindító szavakkal rajzolja a rajta esett igazságtalanságot, szomorú sorsát. Barátai tanácsára. Prágába készülődik, kihallgatást kér Rudolftól s megpróbálja -rávenni a kegyelemadásra. 1605. január végéről tudósítja urát, hogy „nagyon gonosz az út, teljességgel fölfakadt" s meg kell várnia, míg kissé felfuvalkodik. Február 5-én estvére mégis odaért, sorra járta a tanácsosokat, a perújítást, a javak visszaadását követelte. Már ekkor feltámadt Bocskay, lángban állott egész Felső-Magyarország s megint mozgolódott a török. Rudolf betegsége, zárkózottsága elérte a tetőpontot. Nem bízott senkiben, csak komornyikjai-