Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-14 / 16. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 150 taván. Ily pillanatokban a reformáció egyházai — természetűket megtagadva — szintén testi fegyverekhez nyúlnak, a melyeket e világtól vesznek. Nem ők szentelik meg e világot, a hogy Üdvözítőnk céljokul kitűzte, hanem e világ hat kártékonyán reájuk. Kiváltképen az unitáriusok ellen való gyűlölet csap ki olykor-olykor emésztő lánggal, mint a vulkánok lávaözöne. Minden történelmi igazság megtagadásával kizárják őket a reformáció örökségének nagy és szent közösségéből, mintha manichaeusok vagy valami egyéb ártalmas dudva volnának. Érzéketlenek azon világtörténelmi hivatás iránt, a mi a hideg itélő ész theol. irányának, a szélső rationalista unitárius vallásnak a r. kath. egyház egyenlően bibliátlan és észszerűtlen dogmáival való harcban becsületes osztályrészül jutott. Elfeledik azt a történelmi tanulságot is, hogy a r. kath. rendszer az üldözést a múltban mindig a leggyengébb unitárius irányzaton kezdte s erre mindig megpróbálta a lutheránus és kálvinista irány felhasználását. Igy legutóbb Mária Terézia alatt. Apáink bölcsek voltak, nem engedtek éket ütni a testvérek közé. Érezték, hogy érdekeik közösek, együtt várhatják csak a jobb időket és vívhatják ki jogaikat. Érezték, ha elengedik zsibbadni, hanyatlani a legroskatagabbat, — a másik kettőre, a meggyengült erősebbekre kerül a sor. Tudták, hogy a pápás egyház az unitarismusban nem a Szentháromság ellenségét, hanem a szabad vizsgálat hívét üldözi. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy a jócselekedetek érdemszerző ereje és a sola fide elvének mérkőzése avatta a reformációt világtörténelmi eseménynyé. Ezen a téren a Curia mindig készen volt az alkura, a nagy engedményekre annak a fejében, ha az egyház tételeinek, a pápaság uralmának szabad vizsgálatáról a reformátorok lemondanak. A szabad kutatáshoz való ragaszkodás pedig a három iránynak közös dicsősége. Jól eső látvány volt Pozsonyban ápr. 8-án a három felekezet ölelkezése. Evangélikusok, reformátusok, unitáriusok, a közös küzdelmek és szenvedések emlékétől megszentelt pillanatban az eljövendő harc nehéz napjaira mintegy szövetséget kötöttek egymással. Nem a hivatalos egyházak illetékes hatóságai, csak melegen érző lelkek, a melyek könnyebben megértik azt, a mi közös, mint a mi elválaszt. Az unió gondolata, a melynek inkább politikai, mint vallási jelleme van, a mit csak közömbös korban vagy csak lelki kényszer árán lehetne megvalósítani, távol járt ettől a tisztán érzelmi frigyesüléstől. Érezzük mindnyájan, hogy a protestantismusnak életeleme a meggyőződések feltétlen tisztelete, hogy a reformáció egyházai csak külön állva fejthetik ki a nekik jutott charismákat, mesterséges egységbe erőszakolva egymást ellensúlyoznák és bénítanák. A protestantismus a r. kath. centralizációval szemben az erők decentralizálását vallja s a köztapasztalás szerint a kisebb közösségek belsőleg erősebbek a nagy közösségeknél. De — bár a maga individualitását mindegyik őrzi és fejleszti — a világ nagy válságaiban ne ellenségek, ne idegenek gyanánt álljunk egymás mellett, hanem mint testvérek, Krisztus szerető tanítványai. Egymás kezét fogjuk á viharban, egymás lelkét erősítsük a kétségek között, egyesült erővel támogassuk a roskadozót. Szeressük egymást tanítványi és testvéri szeretettel. X. Y. Z. SZEMLE. Hitszakadás. Az „Alkotmány" 85- száma a ref. zsinatról tudósítást közöl, a mely szerint az egybegyűlt atyák elhatározták a hitszakadás megünneplésének kötelezővé tételét. A vitához és a tárgyhoz nem szólunk, mert a határozat méltó volt a zsinathoz. Mi igaz, jobb szeretnők, ha magán a történelmi napon, október 31-én ünnepelnénk mindnyájan egy akarattal, hogy legyen a protestáns világnak is egy olyan ünnepe, a mi önállóságát, sajátos voltát, történelmi jelentőségét hirdeti s önérzetre nevel, mint, p. o. a pápás egyháznak az Úrnapja, mely minden izében r. kath. ünnep. Elvi akadálya nincsen, hiszen nem Luthert és reformátorokat ünnepeljük akkor sem, hanem Isten igéjét, a melyet a Mindenható másodszor is odaajándékozott a reá szoruló emberi nemnek; a Bibliának, a tiszta keresztyénségnek feltámadását. De az ellen sincsen szavunk, ha a megelőző vasárnapot szenteljük rá, mert a fő az ünnep maga s nem, hogy melyik napra esik. Az „Alkotmányiból a reformációnak „hitszakadás" nevét azonban kicégérezzük, mert e világtörténelmi nagy eseménynek kicsinylése és megvetése érzik ki belőle. Ha hitszakadásról szó lehet, az csak akkor történhetett, a midőn a nyugati keresztyénség elszakadt a hit örök forrásától, a Jézus Krisztustól. Á reformáció éppen ezt a felbomlott egységet állította helyre ; a hitet visszavezette az Idvezítőhöz. A hitújítás szó sem fejezi ki teljesen a reformáció tartalmát, mert hiszen inkább az ősi tiszta hit feltámasztása volt a mozgalom célja. Csak annyiban volt újság, mert a reformátorok nemzedéke nem tudott róla és tőlök tanulta meg. Róm. kath. irányú könyvek szélűre használják a reformációt kicsinylő elnevezéseket — gyakran a miniszteri approbatio pecsétjével. A mi régi könyveink a hitjavítás szót kapták fel a nyelv és műszavak magyarosításának korában. Ez a szó a protestáns álláspontnak megfelelt ugyan, de a reformációban ennél is több a tartalom. A keresztyénség teljes újjászületését jelenti; a léleknek felszabadulását az emberi formák, találmányok igája alól; új erkölcsöt, új szívet, új életet. Taine a reformációt keresztyén-renaissancenak nevezi, kiemelve mintegy erkölcsi jelentőségét szemben a pogányrenaissancesszal. Leghelyesebbnek tartjuk részünkről a reformáció névhez való ragaszkodást; bár nem magyar, de a világirodalom általánosan elfogadta, szentesítette, mondhatnánk tidajdonnává avatta, csak úgy, mint a renaissancet, scholastikát, demokratiát stb., a melyeket az annyira erős önérzetű angol sem hív másképen. Jöhet idő, hogy egy ihlett lélek megteremti rá a helyes magyar szót, de még most nincsen. A reformációt a konfirmációi oktatás révén a nép is érti. Névtár és térkép. Minapi cikkünkre egy olvasónk lelkében visszhang támadt. Felfogásunkat helyesli, de vele kapcsolatban indítványt is tesz, a mit első látásra fontosnak, hasznosnak ítéltünk s beleegyezésével közzé is teszszük, egyúttal az illetékes intéző körök szíves figyelmébe ajánljuk. Az indítvány magva az, készíttesse el az egyetemes egyház vagy az irodalmi és tudományos célokat szolgáló Luther-Társaság a magyarországi evangelikus egyháznak pontos térképét, a mely az új kerületi, egyházmegyei, missiói stb. beosztásnak megfelelően hű képet adjon a népsűrűségről, az iskolákról is. A legutolsó ily egyházi térkép német kiadás, elavult (a hetvenes évek elejéről való), kapni sem lehet már. Azonfelül a református és unitárius gyülekezetek is rajta vannak, a mi a tiszta látást, tájékozódást zavarja. Nézetünk szerint e térképre feltétlenül szükségünk van; ott kell annak függnie minden iskolában, egyházi tanácsteremben, csak úgy, mint Magyarország térképének. Ha kevesen vagyunk is, tudjuk, lássuk, merre lakunk, hol keressük egymást. Nem a számban van a nagyság, hanem a belső értékben. Annyira szükséges ez, hogy csupán a fedezet hiányával palástolhatjuk eddigi elmulasztását.