Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1904-12-25 / 1. szám

1904 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 11 tások idejében sok egyenetlenségre és a klerikális és liberális elemek összeütközésére vezetett. A kormány rossz néven vette a pápától, hogy a püspököknek és papoknak a köztársasági kormányforma elleni izgatását meg nem tiltotta, hanem ellenkezőleg, sokszor helyeselte. így például a francia kormányt legélesebben támadó lapokat, mint például a „La Croix"-t segélyben részesítette. A francia képviselőházban igen nagy azon radikális és szociálista képviselők száma, kik mint az állam és egyház szétválasztását célzó törekvés barátai, évenként felszólaltak, hogy a francia állami költségvetésben egyházi célokra szánt negyven milliónyi összeg töröltessék és iskolai vagy egyéb közmívelődési célokra fordíttassék. A két hatalom közti összeütközés a köztársasági elnök Rómába való utazása idejében kezdődött, a mikor a Vatikán érthető érzékenységből ezen utazást ellenezte; ennek sikere nem lett ugyan, de nem kis mértékben járult hozzá, hogy a Vatikánt megfigyelő álláspontjából kizavarja. 1872-ben Jules Simon, akkori vallás- és közoktatásügyi minister volt az első, ki a püspökök kinevezését a pápai hatalom előleges jóváhagyásától tette függővé. E rendelkezést a jelen kormány magához és a köztársasági kormányformához méltatlannak nyilvánította azért, mert a Párisban székelő pápai nunciusnak a kelleténél nagyobb hatalmat biztosított, például a nuncius a Vatikánnak tetsző püspököket kineveztette, a köztársasági színezettel biró jelöltek kinevezését megakadályozta, a minek következtében mintegy tíz egyházi megyében évek óta nincs püspök, mert egyszer elfoglalt álláspontjából egyik fél sem akart engedni. Pár héttel ezelőtt Combes ministerelnök egy hozzáintézett interpellációra következőképen felelt: „Elvben én már évek óta az állam és egyház egymástól való szétválasztásának barátja vagyok, de még mult évben is azon véleményben voltam, hogy a francia képviselőházban nem találok többséget, mely azt megszavazza, de már akkor is meg voltam győződve, hogy a pápa és a papság mindent elkövetnek, hogy ez lehetségessé váljék. Ha bizonyos események bekövetkezésének előrelátása annyit jelent, mint azokat előkészíteni, úgy a szétválasztást előkészítettem, de semmi kétségem nincsen, hogy a pápai hatalom, a mint a lelkiismereti szabadságot békóba verte, arra is törekszik, hogy az állam rendelkezési szabadságával ugyanezt tegye". A francia kormány jelzett vádjaira X. Pius pápa utolsó allokuciójában megadta a választ, mely igen nagy hatással volt úgy a köztársasági párt radikális, mint mérsékelt politikusaira, valamint az egész ország közvéleményére is. A pápa szerint nem igaz a francia kormány vádja, mintha a pápa a kinevezésre kijelölt püspököket instituálni vonakodnék, hanem ellenkezőleg, a kormány azt kívánja, hogy a püspöki institúció az összes püspököknél egyszerre történjék, hogy a pápa a kinevezésre megjelölt összes püspököket minden ellenvetési jog gyakorlása nélkül egyszerre kinevezze. Az utolsó száz esztendőben a pápa a kifogásolás jogát csak a legritkább esetekben gyakorolta és ha az utolsó időben e jog igénybevétele gyakoribb, úgy e körülményt a francia kormánynak egyházi kérdésekben igen gyakran radikálisan megnyilatkozó cselekedetei magyarázzák meg; de a pápa most is késznek nyilatkozott a kormány által megjelölt néhány püspököt azonnal kineveztetni és instituálni. „Tout ou rien" (mindent vagy semmit) mondja a francia ministerelnök és benyújtotta az állam és egyház szétválasztását célzó törvényjavaslatot, melynek 25 paragrafusa magában foglalja az egyházi viszonyok, a papok fizetési módozatai, a vallásgyakorlati kérdések úgy egyházi, mint rendőri rendezését és melynek világos célja a vallási kérdések olyképen való elintézése, hogy az összes egyházi és vallási intézmények kénytelenek legyenek az állam uralmát elismerni. Nem lesz könnyű dolog e törvényjavaslatból törvényt csinálni és ha a jelenlegi miniszterelnök a képviselőházban megszerzi is részére a többséget, kérdés, nem akad-e a szenátusban elháríthatatlan nehézségekre. Egyelőre a többség a képviselőházban sem biztos. A franciaság nagyon változékony s úgy a rendszer-, mint személyváltozás annyi kellemes ingerrel és izgalommal jár, hogy néha kicsiség miatt bukik meg egyegy minisztérium. Ehhez járul az a sajátságos körülmény, hogy a francia parlamentben nincsenek oly élesen különváló, hagyományszentesítette pártok, mint Angliában, hanem csoportok, a melyek néha csupán temperamentum dolgában különböznek egymástól. A politikusok közt megvan a hatalmi versengés és féltékenység, sok ember keblét feszíti az alkotás vágya; a ki a középszerűségen valamivel föltilemelkedik s egyébként rokonszenvet tud ébreszteni, nagyon hamar fejévé lesz egy csoportnak. Minden minisztérium egy-egy alkalmi csoportszövetkezetre támaszkodik; magját hol a radikális, hol a konzervatív töredékek alkotják. Ha a kormánypártot alkotó csoportok szövetsége felbomlik, a kabinet leszorul a kormányrúd mellől. 1898-ban a Temps statisztikája szerint 581 kerületben fellépett 2038 jelölt tizenegy csoport között oszlott meg. Vannak royalisták, (Chambord gróf halála óta a legitimista töredék beleolvadt az orleanista pártba), vannak bonapartisták, ralliáltak (monarchistákból vedlett köztársaságiak), opportunisták, akadémikus politikusok, radikálisok többféle árnyalattal, szociálisták, nacionálisták, az utóbbiak, mint a kath. reákczió szövetségesei. Kétségtelen, hogy a radikális párt 1893 óta minden választáson hódított s egyre gyarapszik ereje. Azonban Combes ellenségei is megsokasodtak. Élete végén Waldeck-Rousseau is ellene fordult, mintegy óvó szóval; Millerand ügyvéd, a szociálisták egyik vezéralakja, Waldeck-Rousseau iparügyi minisztere — bár más kérdésben — szintén ellene nyilatkozott; szintúgy Ribot. Magában a kabinetben is vannak mérsékelt irányúak, így Rouvier, a kinek a középpárton nagy tekintélye van. Ellenben a páratlan népszerűségi! Jaurés kitart mellette. Szóval a küzdelem vége kétséges. (A francia pártviszonyokról részletes tájékozást találunk John Edward Courtenay Bodley Franciaország című művében.) X. Y. Z. * A Mirbach-botrány, a mely oly soká foglalkoztatta nemcsak Németország, de az egész művelt világ közvéleményét, hősének bukásával bevégződött ugyan, de emléke még mindig izgalomban tartja főleg a német prot. egyházi köröket. A botrány — tudjuk — a pommeráni bank perének tárgyalása alkalmával pattant ki s abból állott, hogy báró Mirbach, a német császárné udvarmestere, mindenfelé, drága összegekért, különféle kitüntetéseket közvetített. így a nevezett pommeráni bank, jóllehet köztudomás szerint a bukás szélén állott, egy nagyobb összeg ellenertéke fejében „a német császárné ő felsége udvari bankja" címet kapta, a melynek révén azt hitte, hogy majd újból lábra kaphat. A dologban a legsajnálatosabb az a tény volt, hogy Mirbach báró e gyanús üzleteket nem a saját előnye szempontjából csinálta, hanem mint az „Evangelisch-Kirchlicher Hilfsverein" és az „Evangelischer Kirchbauverein" vezető tagja és lelke, melyek a legmagasabb védnökség alatt állanak, így aztán a botrány ódiumában Mirbach báróval az