Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-03-24 / 13. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 125 tanácsban nem lesz több belátás, mint a mostani rektorban, Demko György doktorban (ki — mellékesen szólva — a theologiai faeultáshoz tartozik), el lehetünk rá készülve, hogy a „kereszt"-botrányok ismét alaposan feldúlják budapesti egyetemünk beléletét. Az eset — mint a napilapok közlik — a következő. Az egyetem falain háromszínű plakátok hirdették f. hó 18-án az egyetemi ifjúságnak, hogy aznap délben egy monstre-küldöttség viszi a rektorhoz az egyetem r. kath. ifjúságának memorandumát, a melyben kérik, hogy fiiggeszszék ki a keresztet az egyetemi tantermekben, aulában, tanácsteremben. Demko György rektor az ifjúságot igen kegyesen fogadta s kiindulva a mottóból, hogy „per crucem ad lucem", kifejtette, hogy az ifjúságnak e kérelme teljesen jogos s hogy ő azt a „legmelegebb pártolással és együttérzéssel" fogja az egyetemi tanács és a felső hatóságélé terjeszteni. A küldöttség lelkes éljenzéssel s a Hymnus éneklésével vett most búcsút a rektortól, azonban künn a folyosókon nyomban ellentűntetés támadt s belőle nagy lárma s kavarodás. Most meg az ellenpárt készül a rektorhoz hasonló monstre-deputációval, a kiket a tudós keresztyén férfiú — nem gondolnók — hogy hasonló jóindulattal fogadjon, mint az előző küldöttséget. A magunk részéről e mozgalmat felette sajnálatosnak tartjuk, mert eredménye a keresztnek, hitünk e szent jelvényének nem a megtisztelése, de a megcsúfolása lesz csak. Pedig jaj annak, a ki a legszentebbet botrány tárgyává teszi. Sajnálatosnak kell pedig tartanunk annyival inkább, mert lehetetlen észre nem vennünk, hogy az egész mozgalom nyitja nem vallásos kegyesség, de ultramontán heccelődés. Megmutatni, hogy az egyetem r. kath. jellegű. Erre vall magának Demko rektornak az ifjúsághoz intézett fenti válasza is, a melyben leplezetlenül kijelenti, hogy „jogunk van az isteni tanitás szent jelvényéhez, a kereszthez, a Pázmány Péter alapította tudomány-egyetem szent csarnokaiban" ; s rávall azon tény is, hogy miként most, úgy 4 évvel ezelőtt is a keresztmozgalom akkor tört ki az egyetemen, a mikor annak rektora a r. kath. theol. facultás egyik tagja volt... A keresztkérdés tehát a mi egyetemünkön nem vallási, de egyházpolitikai kérdés, ultramontán tendenciával. Jó lesz ezt tisztán szem előtt tartanunk ezekben a zavaros időkben. Thököly Imre hamvai. Idegen földön nyugvó nagy bujdosóink hamvai a nemzet nagy örömére visszahozatnak, hogy a hazai földön helyeztessenek örök nyugalomra. Ez a kérdés bennünket evangélikusokat annyiban is közelebbről érdekel, mert a visszahozandók között van Thököly Imre, egyházunk fia és védője is, kit Késmárkon az ág. hitv. ev. templomban akar a kormány elhelyezni, mert Thököly Imre végrendeletében azt az óhaját fejezte ki, „hogy valamely kulcsos városnak Augustana Confession levő templomában" akar nyugodni. Ám a kérdésnek volna egy másik megoldása is, mely teljesebbé tenné a történeti igazságszolgáltatást nemzetünk és egyházunk nagy fia és ezzel egyházunk irányában is. Van a késmárki várban egy kápolna, melyet Thököly Imrének atyja, István épített, rajta ma is a családi címer s ez volna ma is a legméltóbb hely Thököly Imre hamvainak. Igaz, hogy ez a kápolna ma mint róm. katholikus szerepel, ámde jogtalanul, mert a kápolnát a várral együtt a város vette meg s a katholikus jelleg ma is csak annyiban nyer kifejezést, hogy egyszer egy esztendőben tartanak benne misét. Tudjuk, hogy a róm. kath. egyház nem egykönnyen mond le arról, a mit egyszer birtokába vett, ámde ez esetben a kormány csak a megszakított jogfolytonosságot állítaná vissza, Thököly Imre hamvainak pedig méltó nyugvóhelyet juttatna. TÁRCA. Egy halhatatlan ember halhatatlan munkája. ív. A mint Bujdosó ott fekszik összetörve, megsemmisülve, egyszerre édesen hívogató szót hall: „Térj meg !" Bágyadtan körültekint, de nem lát maga körül senkit: eg}^edül maradt, teljesen egyedül.. . Ám a szózat még kétszer ismétlődik, s csak ekkor veszi észre, hogy Jézus édesen hívó szava az: „Térj meg — oda, a honnan kiindultál, szivednek benső kamrájába és ajtaját jól bezárolván, keresd ott, a mit eddig odakünn hiába kerestél" . .. És Bujdosó most bezárva szemeit, füleit, száját, orrát és minden érzékszervének bejáratát, visszavonúl szívének benső kamrájába. A külvilágból —- lelke benső szentélyébe, a világi gondolatok hitető köréből a hit megszentelt centrumába. És csak most ismeri fel, hogy eddig mily sötétség lakozott itt; az onnan felülről beszűrődő fénysugarak mind több és több világosságot vetnek a kamra bensejébe, a melynek közepén szanaszét hevertek törött lajtorják, összeszakadozva kötelek, két nagy kitépett szárny, különféle kerekek, horgok s egyéb összeroncsolt, összegörbült eszközök, egykor nyilván valamely kiváló, most azonban feldúlt gépezetnek a részei... A fájdalmas látvány azonban Bujdosót nem csüggeszti többé. Érzi, hogy a ki őt ide hívta, meg fog jelenni maga is s megfejt majd előtte minden titkot. És valóban — a várva-várt vendég egyszer csak megérkezett. A kamra ablakán ragyogó fény hatol be, s egyszerre minden teljesen megvilágosodik. És a fényözönben ott áll egy emberalak, arcán sajátságosan édes báj, ajkán gyöngéd üdvözlő szó. És Bujdosó sír-sír az örömtől. „Hol voltál, fiam? Mondd, hol voltál oly soká? Hol, merre bujdostál ? És mit kerestél ? Vigasztalást — a világban!? És miért nem Istennél? És miért nem az 0 templomában ? Nem abban, a mely kőből épült, hanem az 0 élő templomában, a melyet Maga választott magának szentélyül: a te saját szívedben! Láttam bujdosásodat és tévelygésedet; tudd meg most, az én kegyelmem volt az, a mely megőrzött téged s végül visszavezetett saját magadba, a saját szíved templomába. Mert ez az én lakásom is. Maradj meg itt velem és én is veled maradok s meglásd, hogy a mit a világban hiába kerestél, a békességet, nyugodalmat és vigasztalást itt megtalálod. Ne félj, hogy itt is csalódás érhet mint odakünn a világban. Mert most tőlem veszed az ígéretet: az én Ígéreteim pedig igenek és ámenek." íme így beszél a töredelmes szívnek — a hit. És az a könyzápor lemossa a szívnek minden szennyét s a bűnös ember — új emberré lesz, a ki boldogbizonyossággal érzi lelkében: íme Ádám meghalt — és feltámadt a Krisztus! Mert a hívő, a mely életet él, nem az ő élete az többé, mert a Krisztus él immár ő benne. íme, most már megvan Bujdosónak a biztos, az állandó jó társasága. Megád ez mindent, a mit sem vezetői, sem a világ, sem Salamon nem adhatott meg néki. És milyen édesen tanulságos a beszélgetés evvel a kedves vendéggel. „Észrevetted — oktatja Jézus, a vendég, tanítványát Bujdosót — mily hiábavaló volt a tudósok törek-