Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-03-03 / 10. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 102 Az adományokat „Evang. Theologusok Otthona Pozsony" címre kérjük. Aki 4000 koronát ad, megnyeri a maga és családja számára azt a jogot, hogy egy theol. hallgatót alapítványa élvezetére évről-évre kijelölhessen. Aki 100 koronával járul az intézet céljaihoz, beiktattatik az alapítók közé. De szívesen fogadunk bármely csekély adományt. Hiszen az Otthon nem az összegek nagyságából, hanem a szívek szeretetéből épül. Az Úrnak lelke maradjon mivelünk ! Dr. Masznyik Endre, Kovács Sándor, a theol. akadémia igazgatója. az Evang. Theologusok Otthona felügyelője. TÁRCA. Egy halhatatlan ember halhatatlan munkája. ii. A „világ útvesztője és szív paradicsoma", miként címe ís mutatja, két részre oszlik. Az első, mondhatnók a negatív része, az élet hiábavalósága felett bölcselkedik s mottója röviden e salamoni mondásban volna kifejezhető : „Vfaiitatum vanitas". A második, a positiv része pedig megmutatja, hogy miként nyer e magára iires és hiábavaló földi élet értéket és tartalmat s jelszava ismét az egy szóban volna megjelölhető: „Krisztus". Amaz első negatív rész címe a „Világ útvesztője". Ez utóbbi positiv rész címe a „Szív paradicsoma". Természetes ösztöne minden élő lénynek — mondja Komenius előszavában, — hogy keresse, a mi neki hasznos és kellemes és kerülje, a mi káros és kellemetlen. Ez ösztönt az emberben jelentékenyen fokozza és nemesíti az Istentől beléoltott okos értelem, a mely képessé teszi őt arra, hogy különbséget tudjon tenni vélt és igazi jó között s egyúttal ösztönzi őt, hogy csak azt keresse és válaszsza, a mi igazán hasznos és kellemes, egyszóval a mi igazán jó. Ez okból már a régi bölcselők is eleitől fogva a Legfőbb jót kutatták, azt a jót tehát, a mely a léleknek egyedül biztosítja nyugodalmát és boldogságát. Sőt gondosabb megfigyeléssel észreveszszük azt is, hogy a Legfőbb jó kérdése nemcsak a bölcselő elméket foglalkoztatta és foglalkoztatja, hanem hogy minden ember elméje első sorban és valóképpen abban szorgalmatos, mikép találhatná meg azt a tökéletes, bizonyos és önmagában teljesen kielégítő boldogságot, a melynek birtokában még más után is áhítozni soha eszébe sem juthatna. Sajnos, e boldogságot úgyszólván mindenki künn a világban keresi. Vagyon, jólét, élvezet, dicsőség, művészet, tudomány és más egyéb világi gyönyörűség: íme a képzelt javak, a melyekbe boldogságunkat helyezzük. Pedig ábránd és hiú álom az egész. Kielégíthet tán ideig-óráig, de a léleknek állandó békességet és boldogságot nem adhat. Az egyedüli és biztos békesség forrása, a szív paradicsomi boldogságát képező Legfőbb jó — a Krisztus. — A ki a világ hívságait mind végig kóstolta s belőlük kiábrándult: okvetlen rájön ez igazságra. „Áldom az Istent — mondja Komenius — hogy nekem is megnyitotta szemeimet és megengedte, hogy e világnak minden csalárdságát és hiábavalóságát megismerhettem s megtanulhattam, hol keressem lelkemnek igaz békességét, boldogságát és bátorságát. És hogy ezt mind magamnak minél mélyebben elmémbe véssem, mind embertársaimnak megmutassam : megírtam e Világ útvesztőjében való bujdosásom könyvét, feltárva mindazt, a mit ott láttam és megéltem, nemkülönben azt is, a miben a sok csalódás és kiábrándulás után szabadulást és vigasztalást leltem. Azzal, hogy könyvem tetszésre talál-e vagy nem: nem törődöm. Csak azt engedje meg a jó Isten, hogy kivezető fonálként szolgáljon sokaknak, a kik — mint magam — e világ útvesztőjében eltévelyedtek s abból kiszabadulni szeretnének. íme a nemes értelemben vett emberséges lélek, a ki a saját élettapasztalatainak leszűrt eredményét közjóra bocsátja, mert midőn a saját botlásaira, csalódásaira tekint, azonban az egész emberiség botlásait és csalódását siratja. íme Pál apostol embere, a ki — mint a keresztyén társadalom élő szervezetének egyik élő tagja, egymagában átérzi mindazt a bajt és nyomorúságot, a mi az egész testnek fáj ... „A ki könyvemet figyelemmel olvassa, meg fogja érteni azt is, hogy noha mese formája van, mégsem mese az, a mit benne elmondok, hanem, hogy az élet való igaz állapotát rajzolom meg, mihez az anyagot első sorban a saját élettapasztalatomból merítettem". Majd meglátjuk mindjárt, mily gazdag, mily fogékony és bölcs lélek lehetett az, a mely egy 30 éves ifjú emberben (mert Komenius, mikor e könyvét írta, ily korú volt) ily mélységes megfigyelésekre, oly fenséges következtetésekre képes. íme a „mese". Bujdosó, midőn elérte azon kort, a midőn életpályát kell választania, hosszas töprengés után abban állapodik meg, hogy mielőtt sorsa fölött véglegesen döntene, bejárja a világot. Elindul tehát — azaz, hogy ott áll tépelődve : hová, merre ? — a midőn egyszerre csak egy szapora járású, még szaporább beszédű alak terem előtte s vezetőjéül ajánlkozik. A neve Mindenlátó s foglalkozása, hogy bejárja a világot s ennek minden zegébezúgába bekandikálva, kitudakozza az emberek beszédeit és cselekedeteit. Bujdosónk a világlátott vezetőnek nagyon megörül s vígan útra kél vele, miközben megtudja, hogy vezetője Bölcseség ő felségének, e világ királynéjának szolgája, a kit bizonyos salamonkodó kotnyelesek Hiábavalóságnak szoktak gúnyolni. A mint így haladnak, még egy más alak is hozzájok csatlakozik s felajánlja magát magyarázó tolmácsként. Mert úgy van az berendezve Bölcseség ő felsége birodalmában, hogy Mindenlátó hivatala a vezetés, övé — be is mutatja magát, a neve Hitető — a magyarázás. Bujdosónak hideg borzongás fut át a hátán. „No te ugyan szép társaságba keveredtél — tűnődik magában — az egyiknek neve Mindenlátó, a másiké Hitető, a királynéjoké pedig, a mint véletlenül kiböffentették : Hiábavalóság ..." Töprenkedik, tépelődik, mi lesz majd e mulatság vége, ám e percben Mindenlátó egy kantárt vet a fejére s már a száján is érzi a zabolát; Hitető meg egy pápaszemet nyom az orrába, a mely mindennek a fonákját mutatta. Ama kantár a tudásvágy, a mely kényszerítőleg irányítja a lelket mindennek megismerésére ; ama pápaszem pedig a vélekedés s balítélet, a mely megakadályoz abban, hogy a világot igaz mivolta szerint lássuk meg. íme: az emberi elme vezetői minden dologban. Isten lelkünkbe oltotta a tudás vágyát, de ismeretünk hamis, fonák, a világ csalárdságát az igazság színében feltüntető. Az ember sorsa e földön : kutatni, vizsgálni — és csalódni. Szerencsére a nagy sietségben Hitető azt a pápaszemet kissé ferdén nyomta Bujdosónk orrába, úgy, hogy óvatosan átkukkanthatott felette s így mégis abba a szerencsés helyzetbe jutott, hogy megláthatta a világot a maga való mivoltában is. A természetes értelem világos-