Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1961. november 10.
segíti elő az a rendszeres továbbképző munka, mely az egyházmegyei Lelkészi Munkaközösségekben folyik. Megállapíthatjuk, hogy külsőleg és formailag zavartalanul folyik egyházunkban a lelkészek szolgálata és önképzése is. Megállapíthatjuk azt is, hogy szerényen biztosítva van gyülekezeteink és lelkészeink életfolytatásának anyagi bázisa is. Ezért őszintén és bátran szemügyre vehetjük, hogy tartalmai tekintetben küldetése magaslatán áll-e egyházunk és lelkészeink szolgálata. Van-e kapcsolata igehirdető szolgálatunknak az élettel? Tudunk-e segítséget nyújtani azoknak, akik az egyházban a lelkészekhez fordulunk akár azzal, hogy az igehirdetéseket hallgatják, akár úgy, hogy egyénenként jönnek ügyes-bajos dolgaikkal, problémáikkal a lelkipásztorokhoz. Előbbre segítette lelkészi szolgálatunk népünk és az emberiség nagy ügyeit és problémáit a megoldás felé? 6. Igeszolgálatunk mérlege Örömmel kell megállapítanunk, hogy ma már egyházunkban szinte minden lelkészünk természetesnek találja a békemunkát és a népünk felemelésére irányuló törekvéseknek a maguk helyén való előmozdítását. Persze még ma is vannak, akik úgy gondolják, hogy a problémák kikerülése, elhallgatása s a megoldásukért való gyülekezeti tusakodás megspórolása egyházi életünk javát szolgálja, mintegy védi egyházi életünk tisztaságát. Két közelmúlt tapasztalattal szeretnék itt ezzel a felfogással szembeszállni. Két lelkészről és két gyülekezetről fogok nevek említése nélkül elmondani tanulságos megfigyeléseket. Mindkét gyülekezet városi jellegű. Az egyik több ezer lelket számlál. A másikban a hívek száma alig éri el a 300-at. Mind a két gyülekezet túlnyomóan katolikus vallásúak közt kisebbségi egyházi életet él. Mindkét lelkész a munkaközösségi összejöveteleken, ökumenikus és békegyűléseken igen pozitív s politikailag érett ember benyomását kelti. A nagyobb gyülekezeté mintha még fejlettebb is lenne politikailag, mint a kisebbiké. De a nagy gyülekezet lelkésze a szószéken gondosan kerül minden aktuális problémát, s kitűnő előadói készséggel hirdeti a bűnről és kegyelemről szóló igét, anélkül, hogy azt a mai ember konkrét problémáiig levinné. Ennek a példás családi életet is élő igehirdetőnek több évtizedes szolgálat után mindössze 30–35 hívő jelenik meg a templomában vasárnap délelőtt, a főistentiszteleten, s ez a kis gyülekezet a hatalmas templomban álmosan és unatkozva hallgatja a teológiailag, homiletikailag különben kifogástalan prédikációt. Itt a gyülekezet fél százaléka sincs jelen egy-egy vasárnapi istentiszteleten. A másik, a kicsi gyülekezet lelkésze nem rendelkezik ragyogó orgánummal s beszédének felépítése sem annyira kerek és szabályos, mondanivalója talán teológiai szempontból sem mindig kifogástalan, de szavaiból, igehirdetéséből mindig kiérezni, hogy azt viszi a gyülekezet elé, ami őt magát, a mai evangélikus embert, továbbá népünket foglalkoztatja, tehát az élet folyton új kérdéseit, a politikai kérdéseket sem mellőzve. Ennek a lelkésznek az igehirdetése mindig izgalmas, érdekes, gondolkodásra, állásfoglalásra késztető, s nyilván ezért van elsősorban, hogy nála közönséges vasárnapon is a gyülekezet 40–50%-ban együtt van s abszolút számokban is háromszor annyian vannak jelen a kis templomban, mint az előbb említett nagy gyülekezet nagy templomának a hívei. – Ebből is és más tapasztalatainkból is következik, hogy igehirdetéseinkben s általában igeszolgálatunkban egészen az egyéni beszélgetésekig menően kapcsolatban kell állnunk az élettel és mindent, ami az élethez tartozik, meg kell világítanunk és meg kell beszélnünk a bűn és kegyelem igéjének isteni fényében. Valóban úgy vannak ma is hittestvéreink, mint ahogyan voltak annakidején egyik gyülekezetemben, amikor néhány férfi azzal a
