Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1954. június 29. - Mellékletek
Levéltár /hiányos/
Közgyűlési jegyzőkönyv 5/9. pontja. Jelentés az Egyetemes Levéltár működéséről. Az 1952. és 1953. év rendkívül nagy jelentőségű fordulatot hozott a levéltár életében. A levéltár jellege teljesen megváltozott. Az egyetemes levéltáros a múltban eredeti hivatásának megfelelően csak az egyetemes egyház őrizetében lévő iratanyag gondozója volt, valamennyi más egyházi levéltár pedig, mivel eleinte elmulasztották az intézményesen ellenőrző szervezetet kiépíteni, szinte csak a mindenkori lelkész belátásának köszönhette megmaradását. A levéltárunk országos fejlődése során tudományos életünk, népünk és államunk egyre fokozódó figyelemmel fordulván az egyházi levéltárak felé, mint amelyek becses, igen sok vonatkozásban egyedülálló történeti forrásanyagot őriznek, az egyetemes levéltárnak is vállalnia kellett a megnövekedő felelősségből reá háruló terheket. Feladatának, mindenkor maga mögött érezvén egyházunk vezetőségének hathatós támogatását, igyekezett eleget tenni. Legelső teendőjének az evangélikus levéltárak kataszterének az összeállítását tekintette. Ehhez az alkalmat népköztársaságunk 1950. 29. sz. törvényerejű rendelete adta meg, amely a levéltárak birtokosait bejelentés megtételére hívta fel. Egyetemes Egyházunkra mindössze az a kötelezettség hárult, hogy saját gyűjteményét lajstromba vétesse. A református konvent, a katolikus püspökök így is jártak el: nem kívántak beleszólni, hogy az egyházak, plébániák eleget tesznek-e kötelességüknek. Egyetemes Egyházunk azonban körlevélben hívta fel minden lelkész figyelmét a rendeletre, tanács gyanánt bizonyos kérdések megválaszolását ajánlotta, hogy ily módon a felekezetekből képet lehessen alkotni az illető levéltárról, s végül a jelentés egy másolati példányát az egyetemes levéltárhoz, illetve levéltároshoz való eljuttatását is elrendelte. Így végre módunk volt először egyházunk életében áttekintést szerveznünk valamennyi levéltárunk állapotáról és állagáról. A jelentésekből kibontakozó kép alapján észrevehetőkké váltak a hiányosságok is, a bajok felismerése pedig javításra kellett, hogy ösztönözzön mi8ndenkit, aki felelősséget érez egyházunk iránt. A legmegfelelőbb út keresése közben kitűnt, hogy három lehetőség között választhatunk: 1./ Maradjon minden levéltár mostani helyén, azonban történjék hatékony ellenőrzés formájában gondoskodás, hogy az őrizet megfelelő legyen, a kutatók pedig hozzáférhessenek az anyaghoz. 2./ Szervezzünk több-kevesebb központi levéltárat vidéken. 3./ Egyesítsük a levéltári anyagot egyetlen budapesti levéltárba. Döntésünk kialakításánál nagy hasznunkra volt a Levéltárak Országos Központjának megértése és vezetőjének, Borsa Istvánnak, valamint referensének, első sorban Baraczka Istvánnak tanácsadása. Borsa István javaslatára vettük számba valamennyi levéltárunk terjedelmét. Ebből a célból 1952. nov. 26. az Északi Kerület (432–2/IV./1952./, s egyidejűleg a Déli Kerület körlevelet bocsátott ki, amelyben lelkészeinket utasították, hogy lehetőleg pontosan írják le, mily köbtartalmú lehet a levéltári anyag egy tömbben elképzelve, vagy a polcokon, szekrényekben, milyen rétegekben fekszik. A bejelentések adatait feldolgozva kiderült, hogy az anyakönyvek nélkül kereken ezer levéltári szabvány folyóméterre tehető az egész országban szétszórva őrzött anyag 1944. december 31-ig bezárólag. Ugyanezt az alkalmat felhasználtuk, hogy beszervezzük a bejelentést annak idején elmulasztott lelkészekből a rég esedékes felvilágosításokat. Mindezeknek az adatoknak a birtokában egyetemes egyházunk vezetősége 1953. február 2. a levéltárügy rendezése céljából ankétot tartott a Teológiai Akadémián a történész tanárok, a kerületi levéltárosok és azon evangélikus állami levéltárnokok bevonásával, akik a levéltári és könyvtári bizottság tagjai. Az ankét a központosítást találta a legcélravezetőbb megoldásnak. A levéltári probléma ily megoldásának döntő szerve volt D. Dezséri László püspöknek, aki a volt bányai kerületi levél
