Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1954. június 29.
9) Dr. Mályusz Elemér, az Egyházegyetem levéltárosa, előterjeszti az Egyetemes Levéltár működéséről szóló jelentését. Az 1952. és 1953. év rendkívül nagy jelentőségű fordulatot hozott a levéltár életében. A levéltár jellege teljesen megváltozott. Az egyetemes levéltáros a múltban eredeti hivatásának megfelelően csak az Egyetemes Egyház őrizetében lévő iratanyag gondozója volt, valamennyi más egyházi levéltár pedig, mivel eleink elmulasztották az intézményesen ellenőrző szervezetet kiépíteni, szinte csak a mindenkori lelkész belátásának köszönhette megmaradását. Levéltárunk országos fejlődése során tudományos életünk, népünk és államunk egyre fokozódó figyelemmel fordulván az egyházi levéltárak felé, mint amelyek becses, igen sok vonatkozásban egyedülálló történeti forrásanyagot őriznek, az Egyetemes Levéltárnak is vállalnia kellett a megnövekedett felelősségből reá háruló terheket. Feladatának, mindenkor maga mögött érezvén egyházunk vezetőségének hathatós támogatását, igyekezett eleget tenni. Legelső teendőjének az evangélikus levéltárak kataszterének az összeállítását tekintette. Ehhez az alkalmat Népköztársaságunk 1950. 29. sz. törvényerejű rendelete adta meg, amely a levéltárak birtokosait bejelentés megtételére hívta fel. Egyetemes Egyházunkra mindössze az a kötelezettség hárult, hogy saját gyűjteményét lajstromba vétesse. A református konvent, a katolikus püspökök így is jártak el: nem kívántak beleszólni, hogy az egyházak, plébániák eleget tesznek-e kötelességüknek. Egyetemes Egyházunk azonban körlevélben hívta fel minden lelkész figyelmét a rendeletre a tanács gyanánt bizonyos kérdések megválaszolását ajánlotta, hogy ily módon a felekezetekből képet lehessen alkotni az illető levéltárról s végül a jelentés egy másolati példányának az Egyetemes Levéltárhoz, illetve levéltároshoz való eljuttatását is elrendelte. Így végre módunk volt, először egyházunk életében, áttekintést szerezni valamennyi levéltárunk állapotáról és állagáról. A jelentésekből kibontakozó kép alapján észrevehetőkké váltak a hiányosságok is, a bajok felismerése pedig javításra kellett hogy ösztönözzön mindenkit, aki felelősséget érez egyházunk iránt. A legmegfelelőbb út keresése közben kitűnt, hogy három lehetőség között választhatunk: 1) Maradjon minden levéltár mostani helyén, azonban történjék hatékony ellenőrzés formájában gondoskodás, hogy az őrizet megfelelő legyen, a kutatók pedig hozzáférhessenek az anyaghoz. 2) Szervezzünk több-kevesebb központi levéltárat vidéken. 3) Egyesítsük a levéltári anyagot egyetlen budapesti levéltárba. Döntésünk kialakításánál nagy hasznunkra volt a Levéltárak Országos Központjának megértése és vezetőjének Borsa Ivánnak, valamint referensének, elsősorban Baraczka Istvánnak tanácsadása. Borsa Iván javaslatára vettők számba valamennyi levéltárunk terjedelmét. Ebből a célból 1952. november 26-án az Északi kerület (432-2/IV/1952.) s egyidejűleg a Déli kerület körlevelet bocsátott ki, amelyben lelkészeinket utasították, hogy lehető pontosan írják le, mily köbtartalmú lehet a levéltári anyag egy tömbben elképzelve vagy a polcokon, szekrényekben milyen rétegekben fekszik. A bejelentések adatait feldolgozva, kiderült, hogy az anyakönyvek nélkül kereken ezer levéltári szabvány folyóméterre tehető az egész országban szétszórva őrzött anyag 1944. december 31-ig bezárólag. Ugyanezt az alkalmat felhasználtuk, hogy beszerezzük a bejelentést annak idején elmulasztott lelkészektől a rég esedékes felvilágosításokat. Mindezeknek az adatoknak a birtokában Egyetemes Egyházunk vezetősége 1953. február 2-án a levéltár-ügy rendezése céljából ankétot tartott a Teológiai Akadémián a történész tanárok, a kerületi levéltárosok és azon evangélikus állami levéltárnokok bevonásával, akik a levéltári és könyvtári bizottság tagjai. Az ankét a központosítást találta
